Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - FIGYELŐ - Kocsis Aranka: Egy csokor népköltészet

IFU(MWIEIL(o)

Egy csokor népköltészet

Mórocz Károly: Kodály Zoltán nyomában

A Mátyusföld folklór- és tárgytörténeti kutatása a Kisalföld és a Felföld többi kisós nagytájához hasonlóan nagy adóssága a magyar tudománynak. S mivel a néprajz napjainkban népszerűségnek örvend, kétszeres érdeklődésre tarthat számot minden erőfeszítés, mely a hiányok pótlására irányul.

A Szlovák Pedagógiai Kiadó gondozásában jelent meg a Kodály Zoltán nyomában című kiadvány, Mórocz Károly és tanítványai gyűjtése, Mórocz bevezető tanulmányaival és Ág Tibor utószavával. (Ez utóbbi adatok biztokába — kiadói mulasztási

— csupán hosszas keresgélés, lapozgatás után juthat a figyelmesebb olvasó.)

A kötet anyaga Galánta és környékének élő népi szóhagyományából ad egy csokorra valót. Mint a szerző az előszóban utal rá, s a kiadvány egésze is tükrözi, a gyűjtések során nem törekedtek teljességre sem a vidék élő népi szellemi kincseinek kimerítő föltérképezésében, sem az egyes műfajcsoportok, azokon belüli egyes alkotások és variánsainak felkutatásában. A gyűjtés több-kevesebb rendszerességgel, kevésbé körülhatárolt elvek szerint, mindig változó gyűjtőkkel — akik között kezdő és tapasztaltabb egyaránt akadt — a hatvanas és hetvenes években történt. A lejegyzés az egyenetlen gyűjtésnek megfelelően ugyancsak nem lehetett egységes még a hangtani sajátosságok rögzítése szempontjából sem; néhol mégis kísérletet tett Mórocz a fonetikus átírásra. Ez az iparkodás — a kiadvány népszerűsítő-ismeretterjesztő jellegét is tekintetbe véve

— fölösleges volt talán.

A magyar népköltészeti műfajcsoportok gazdag anyagából népdal, balladai és népmese! alkotások kerültek be a válogatásba

— összesen 149 ballada és népdal (ebből 59 a ballada], 13 mese — valamint egy népszokás leírása. A szokás, a vágfarkasdi tőkehúzás nem dramatikus, éppen ezért közlése egy népköltészeti jellegű gyűjteményben nem egészen indokolt. (Ugyanezért nincs helye a kötetben a mintegy oldalnyi terjedelmű összefoglalásnak Má- tyusföld díszítőművészetéről. Mint az ösz- szeállító is írja, a vidék tárgyi népművészete nem gazdag és nem jellegzetes — nem beszélve a néhány szlovák faluról; szlovák anyag viszont nem tárgya a kötetnek —, másrészt ilyen rövid terjedelemben úgysem lehet érdemlegeset mondani.)

A Mátyusföld nem tartozik a különösen archaikus tájaink közé. Nem várhat hát az olvasó a kötettől csupa romlatlan, kerekegész alkotást. Ezért kétszer annyira zavaró az összeállítónak lépten-nyomon kiérezhető törekvése az „ősi” megragadására (lásd még a szerző értelmezésében ennek szinonimáit: ősi magyar, pogány, po- gánykori, samanisztikus). Mórocz nyilván túlbecsüli a honfoglalás előtti elemek mennyiségét és jelentőségét a magyar néprajz egészében.

Részben ebből a szemléleti módból ered a bevezető tanulmányok néhány téves utalása, az „ősi” jelző (és szinonimáinak) helytelen, vagy fölösleges, de mindenesetre zavaró mennyiségű szóhasználata. Például a dudanótáknál. A duda, ez a magyar néphagyományból ma már kipusztultnak tekinthető hangszer a 17. században még a magyar főúri hangszeres zenében is előkelő helyet foglalt el. Mint Mőrocz értékes adatai is bizonyítják, századunk elején már csak a szegényebb néprétegek