Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Varga Imre: Argonauták bédekkerrel és konyakospohárral (útlnap-ló)
Varga Imre ARGONAUTÄK BÉDEKKERREL ÉS KONYAKOSPOHÁRRAL Ekképpen kezdődik a nagytudományú Velekei Istvánnak, az kassai magyar eklézsia szolgájának egyik Epigrammája. Olvasom, olvasom Velekei uram ügyetlen versikéjét, melyet az első magyar útleírás authorának, a jeles és bátor Szepsi Csombor Mártonnak ajánlott. Olvasom az epigrammát és elgondolkodom. Hej, de kutya idők járnak manapság Kőzép-Éurőpa argonautáira. Tengeri kikötő közelükben nem lévén, más módon kell útrakelnlök a kalandvágyőknak, ha az aranygyapjú földjére áhítoznak. A gyalogos túra nem férne belé a rövid nyári szabadságba, a vonat és autóbusz meg lassú korunk tempójához képest, másrészt pedig a forró nyári hónapokban kényelmi szempontból sem igen ajánlatos. S míg a gyaloglás ingyenes, ez utóbbi kettő bizony pénzbe kerül. Ha igaz a szólás, hogy az idő pénz, úgy a legolcsóbb mégiscsak a repülőgép. Ha elszántad magad s kifizeted valamelyik utazási irodában az úti- és egyéb költségeket, kitöltesz egy nyomtatványt, a megadott nap kijelölt órájában légy ott a röptén várócsarnokban. Kofferodat helyezd a falhoz, és várj türelmesen. Evező helyett sárga Tatratour golyóstollat nyomnak kezedbe, harci sisakodat pedig az utazási iroda piros színű és idétlen formájú feliratos kalpagja pótolja. Ez a piros fejfedő ugyan nem védene meg a sárkányfogból kikelő harcosoktól és egyéb veszélyektől, habár sose lehet tudni. Ha ebben a kalpagban látnának meg mítoszi ellenségeid, lehet, hogy halálra röhögnék magukat. S máris tiéd volna a győzelem: aranygyapjú, felekirályság és a hercegnő delta-tája. De itt még nem tartunk. Egyelőre — túlesve a vám- és útlevélvizsgálaton — a röptéri várócsarnokban szorongatjuk konyakospohárkáinkat. Nem jó mámor nélkül elszakadni a földtől; a félelmet csak így tudjuk magunktól elűzni. (A földön vagy a földközelben az ember szembe forduhat a veszéllyel, de elszakadva igazi élethelyétől még a veszély lehetőségét sem Igen bírja elviselni.) A felhők fölött színes prospektusokat nézegetve derül ki, eltűnt már Kolkhiszból az aranygyapjú. S ha lenne még belőle? És sikerülne, száz akadályt legyőzve, szerezni egy keveset? Az ilyen érték bizonyára vámköteles áru, s a vékonypénzű turisták melyike tudná kifizetni érte az illetéket? Kolkhisz — egy többszintes szálloda neve az abház tengerparton. Kolkhisz — portással, felvonóval és takarítónőkkel. S Médeia? Megérkezve látom,, ott áll már egy ideje szállodánk és a tengerpart között, barokkosra hizlalt két gyermekével. Állnak hármasban és hallgatják a moszkvai rádió híreit. Mozdulatlanok, mint mindegyik szobor. Ám a tengerparti sétány padján ücsörögve mindjárt az első este fölfedezem, van itt élő Médeia is elég, szebbnél szebbek, seregesen hozza őket elém a tengerparti betonút futószalagja. Ha jószerencsém megsegít, szerzek én Itt aranygyapjút hamarost. S vámmenteset — ha lehet. Sokképpen szokták régen az poéták Az arany gyapjat szép éneklésekben, Colchis szigetben helyét ők állatván, Híresiteni. Ily drága kincsért, drága nyereségért Aesonnak fia mene — fáradozva Tenger habok közt, letéve félelmet, Általevezvén.
