Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - Kulcsár Tibor: Fábry Zoltán szépirodalmi próbálkozásai

megvasaltatja a botját, s ezzel a „nagy változással” már gondolni mer a „nagy harcra", a kováccsal való találkozásra.

A háború borzalmait átélt írójelölt tehetetlen dühvei fordul a világ ellen, hogy elégtételt követeljen: „Az embereket gyűlölte és a földet akarta bántani” — mondja hőséről, aki végül is kénytelen tudomásul venni, hogy az emberek jók, nem gyűlöletet érdemelnek. A tegnapi ellenség felemeli őt a porból és összeilleszti eltört botját, s Klecz, az öregember csodálkozva látja, hogy a kovács nem fogadja el munkájáért a felkínált fizetséget.

Fábry első megjelent írása az emberi kiszolgáltatottság és a jóság ellentétének bemutatása. Az eltörpült, kiszolgáltatott öregember magatehetetlensége az élet kegyetlenségével szemben még az író háború utáni pesszimista életfelfogását tükrözi. „Ügy maradt a földön. A bot csonka, hegyes végét durcás mozdulatokkal, behunyt szemmel szurkálta a földbe — aztán úgy hagyta. Aztán már csak sírt. Később felült, és hang nélkül egyre nézte a csonka fadarabot.”

írásának szenvedélyes hangja és pátosza, az egyszerű téma felnagyítása már az expresszionista Fábryt idézi. A modoros, olykor erőltetett stílus, az érzelmi hatásra törekvő rövid mondatok néhol már-már szecessziós nagyotmondásba torkollnak: „A föld, a hatalmas föld. Ezt gyilkolni. A néma ellenfelet szerette benne. A kényelmes szépséget. A bosszú örömét.” A rövid, szaggatott mondatokkal tartalmilag ellentétes melankolikus est leírása Fábry stíluskeresését tükrözi: „Szép, mesélő este titok nélkül vont be mindent sötétre. A házakban bent nyugodtan szállt fel a pipa füstje — végzett munkának örült minden... A gyönyörű este kívánatosra csókolta a falu alvó életét, nem mesze állt az ő magányos háza — még arra is rá merte lehelni csábcsöndjét. Keserves börtöne — a sötét ház is elcimborált tőle.” Az est hangulatát érzékeltető „csábcsönd” összetétel avíttnak, a múlt századi szalonlíra kelléktárából valónak hat, a kettőspontok ős gondolatjelek a szöveget tartalmával és hangulatával ellentétben széttördelik, szaggatottá teszik.

Vallásos ihletésű a Szűz Mária szépsége2 című, legendaszerűen feldolgozott története. Fábry pályakezdő korszakában több írásában találkozunk vallási témával. A hideg faszobor kultikus imádata, a szinte az extázisig vakbuzgó fráter Mária-rajongása ezekben az években közel áll Fábryhoz. A földi élettől megundorodott fráter vállalja a vakságot, melyet Szűz Mária megjelenése okozott neki, mert nélküle üresnek, esetlennek é

rezte az életet. A novellisztikus írás alapmotívuma — melyet az alcímben.a legenda műfaji meghatározással jelöl — a próbára tett ember megjutalmazása. Stílusa néhol szinte bántóan szentimentális: „... Boldog jutalom volna az örök sötétség, bűn lenne azzal a szemmel csúnya földi dolgokat nézni — nem szabad beszennyezni.” A földi élet romlottsága, ugyanakkor az emberi lőlek tisztasága ős megronthatatlansága jut kifejezésre ebben az írásában is, csakúgy, mint A botban. Ez a kettősség a húszas évek elején Fábry legtöbb írásában jelen van, leggyakrabban vallási köntösbe öltöztetve. Ez a vallásosság azonban nem valami bigott istenhit. A vallásban a humánumot, az isten által teremtett ember megronthatatlanságát látja. Mondanivalóját felekezeti elkötelezettség nélkül, evangélikus létére a katolikus vallás formuláival fejezi ki.

A háború utáni évek kilátástalansága, a nyomor és a kizsákmányolás számtalan megpróbáltatás elé állítja az embert. Fábry írsaiban gyakran előfordul ebben az időszakban az ember féltésének a motívuma. Annak ellenére, hogy írásai mondanivalója olykor homályos, nyilvánvaló ezekben az író tiltakozása a háború barbársága ellen.

A Pesti templom: 19193 című tárcanovellában a Magyar Tanácsköztársaság időszakának egy eseményét villantja fel. A „Ferencziek” terén a templom előtt kihirdeti a szónok, hogy egy hét múlva becsukják a templomokat és mozikat, hangversenytermeket csinálnak belőlük. A tömeg undorral és ellenszenvvel hallgatja, halálmoraj fut végig a hívőkön. Az írás második része búcsúfohász az istenhez, akit az író sajnálkozva búcsúztat el, s úgy érzi, hogy egyben az életet is temeti: „Haláltáncra mennek-e majd az emberek? ... Kint napfény fürdik és bent sötétség lesz — új katakomba ... Emberek ... jönnek fekete ruhában — élettemetésre... Isten veled, szegény úristen!” A tárca befejező részében megtudjuk, hogy a templom mégis megmaradt („a csúnya emberek

2. Az Esti Űjság 1920. Jan. 27-i száma (XV. évf. 22. sz.t 2—3. I.) közli.

3. Esti Újság, 1920. febr. 17., XV. évj. 38. sz., 3—4. I.