Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Fábry Zoltán: Babona az útról (vers), Fogoly (novella)
Várja az indulást, csóválja a farkát Mit neki! Élet, sors ... nézi a leveleket Görgeti őket a szél, piszkolja a por Élet sors ... babona akármi... Nyári élet — őszi levelek. Elszégyellem magam. Nekiindulok. Macska szaladt át az úton: Viszem a sorsom. Fogoly Tavasz volt, amikor elindult. Későn érkezett tavasz, amikor minden minden kis bimbóval, rüggyel, fűszállal, minden színnel valami elérhetetlennek hitt ajándékot kapunk. Reggel a kis virágot, este a felszabadult vágyat... amit tegnap még nem vártunk, ami mára olyan természetes és itt van. Az elérhetetlenség, a tavasz, az első zöld szín. Mérgesen, puha kegyetlen siető lépteivel a szin — felfokozott hangja: az első ajándék, az első seb, az első felpattanó melódia. (Hideg vackok minden összegyűlt vágya. Piros olvadt vér, gennyes sebek, elfúlt köhögések, meleg, puha felejttető simogatása.) Az első szín. Az első nap, amikor a szem lát. Rá lehet lépni, össze lehet taposni, kegyetlemkedni, a fűszálakat egyenként kitépni a földből — zsákmányul, hosszú éhezés után ... az első gyönyörrel örökre felcsókolni az első hangot, a zöld melódiát. A zenét. Az életet. így érezte ezt a fogoly. Lelépett az útról és a zöld pázsitra állt. Nézte a végtelenséget, melynek központjában ő áll. Isten volt. Egy pillanatra kérni, hallgatni, beszélni tudott. Parancsolni és teremteni. Lábával dobbantott és hangok jöttek. Kezét emelte és az első szél borzongott végig a fűszálakon. Ide-oda hajladozó kis táncoló énekes kórus feküdt a lábainál, kúszott fel a szemére, lopakodott be a szívébe. A hatalmas Gulliver állt ott egy pillanatra, akit lekötöztek az érzések, a felcsendült formák, a hangok. A hangok, melyeket ő idézett fel. Isten volt. Egy pillanatra magát látta, magát, az örök Narclssost, aki a színek, a vonuló és kristályosodó formák, a melódiák felett áll, minden szépség és jóság felett hatalmas életre gyűlt saját istenségét: az elérhetetlen pillanat tökéletességét... és könyörtelen vággyal az ajkát feszíti, magát készíti elő testvéri, találkozó csókra. Ö — a fogoly. Ott túl a végtelenségen, ott, ahol azok a kék vonalak húzódnak, ott a többi isten felé az ajándékot, a mutogatást: ezt a hirtelen jött életet. Valahová... valahol annyira közeire hajolni, hogy a száj két éhes édes színvonala összeérjen, ahol oly simának, elértnek látszik a lehetőség: a tiszta tükör lapja, fényesen zengő törékeny hangja, hogy nem kell félni, nem kell megremegni, nem kell összetörni, megzavarni, visszalépni, de élni, élni, élni... Fogoly volt. Élni, élni. A csoda, amit elfogad: magát a mindenséget. Narcissos, egy isten. Gulliver, aki visszamegy ... (Kassai Napló, 1922)