Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - FIGYELŐ - Aich Péter: A tökéletesség határán
inxmwmiacn) A tökéletesség határán Joseph Heller: Valami történt Nem lehet egy könyv olvasásába elfogultság nélkül belekezdeni. Már a megvásárlása is szelektálás — valaki említette, valaki ajánlotta —, de ha teljesen ismeretlenül akad is a kezünk ügyébe, előbb „körülszaglásszuk”, vajon jó lesz-e. S akarva- akaratlan véleményt alkotunk róla. Az elfogultság különösen akkor kézenfekvő, ha már ismert író új könyvéhez nyúlunk. S ehhez járul még a feszültség: milyen is lesz ez az új könyv? S bár hajlamosak vagyunk a várakozásnak bizonyos medret szabni még mielőtt az első oldalt elolvastuk volna, egy hátsó ajtót azért nyitva hagyunk. Arra jöhetnek a meglepetések. Heller olvasásakor ez ajánlatos is. Tudomásom szerint az olvasó Joseph Heller- nek kőt regényét és egy csapnivaló drámáját ismerheti magyarul. Az első regényről, A 22-es csapdájából évekkel ezelőtt beszámoltam már az Irodalmi Szemle hasábjain. Máig is ezt tartom a legjobb regénynek, amit a II. világháborúról olvastam. Elfogultságom tehát indokolt: Heller neve biztosíték. Na de ml történt? Nyilván nehezen szabadultam A 22-es csapdájának „csapdájától”. Hadd szögezzem le még egyszer: A 22-es csapdája mll- liméternyi pontosságú szerkezete, hatása: mérce. Ha mármost ennek a szerkezeti váznak a variánsával egy másik könyvben is találkozom, igazán nem várhatok valami teljesen eltérőt. S bár valóban nem ez történt, mégis más lett a könyv, mint — még annak kellős közepében is — gondoltam. Azaz Heller újra „kitolt” velem, az olvasójával. Hát ez történt volna? Ez is! Heller bizonyára mulatságosnak tartaná az ilyen címmagyarázatot. Mert hogy Valami történt, az csak annyiban objektív tény, hogy regényeim. Magában a regényben már szubjektív tényező a javából. Annyira, hogy azt sem igen lehet tisztázni, vajon csak a regény főhőse, Bob Slocum teszi-e föl a kérdést, vagy maga a szerző is tudni szeretné, mi az, ami történt. Az egész így kezdődik: „A frász tör ki, amikor csukott ajtókat látok. Még a hivatalomban is, ahol most olyan jól áll a szénám, néha elég, ha meglátok egy csukott ajtót, és máris megrémülök, hátha valami borzasztó dolog történik mögötte, valami, amiből nagy bajom lesz; ha fáradt és levert vagyok, az éjszakai hazudozástől, piától vagy szextől, vagy egyszerűen csak az idegességtől és a kialvatlanságtól, szinte érzem a tejüveg ablakok mögött felgyülemlő és láthatatlanul felém áradó katasztrófa szagát. Néha izzad a tenyerem, és furcsa, idegen a hangom. Szeretném tudni, miért. Valami biztosan történt velem valamikor.” Szóval erről van szó. Mintha csak summázni akarta volna a mondanivalóját, Heller annyira tömören fogalmaz. Ha ezt akkor az első oldalon tudom, bajosan hiszem el, hogy egyáltalán lehet ebből regényt írni. Mégpedig egy csodálatos és furcsa, csupa ellentmondást kiváltó regényt. Dühöngve olvastam tovább, de nem bírtam letenni a könyvet. S ha megjelenik egy újabb Heller-könyv, megint rohanok majd megvenni és — mintha kényszerítenének rá — káromkodva, de igaz érdeklődéssel kezdem el olvasni azt is. Heller az a fajta író, akinek jár a szája. Könnyedén ír, rengeteg dolgot fölhoz, de aztán „rajtakapom”, hogy még nem
