Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - KRITIKA - Tóth László: Gál Sándor tizenegyedik könyvéről

érzékeny lélek. Megindítják őt (s joggal) népköltészeti alkotásaink, néphagyományaink és népéleti szokásaink szépségei, színészeink nem éppen könnyű élete és fennkölt célkitűzései, volt osztálytársainak küzdelmes, mindig a jő és szép felé mutató pályája, s írásaiban eme megindultságának ad hangot. Jellegzetes vonásokat, társadalmi- lag-szociológiailag-pszichológiailag alátámasztott passzusokat azonban csak elvétve találunk bennük. Jól s kevésbé jól megírt idillikus történetek, nosztalgikus visszaemlékezések, könnyebb és nehezebb sorsú életek villannak föl a könyv lapjain, megcsillan egy-egy vers- és dalfoszlány, de el is feledjük őket tüstént, a riporter kérdéseire általánosságokkal válaszoló színészek suhannak el előttünk, majd néhány egykori gadóci középiskolást látunk, amint — ki-ki a maga szikláját görgetve — eltökélten verekszi fel magát az élet (a társadalmi, szakmai, családon belüli megbecsülés) csúcsaira. Ez eddig rendben is volna, ha egy csomó izgalmas kérdésre nem kellene hiába keresnünk a választ a Liliomos kürtök lapjain. S érdekes módon, az egész könyvből épp azok a kérdések a legizgalmasabbak, amelyek konkrétan vagy a sorok közé elrejtve megfogalmazódtak ugyan, de a határozott és következetesen érvelő válaszra már nem futotta a szerző erejéből. Izgalmasak lehetnének továbbá azok a kérdések is, amelyek eleve elkerülték Gál Sándor figyelmét, holott a választott témák szinte fölkínálják neki a lehetőséget ezek taglalására is.

Gál Sándor jelen írásaiban épp az a „gondolati jelleg” hiányolható, amit Duba Gyula említ egy több mint másfél évtizeddel ezelőtti ankéton a publicisztika egyik alapvető ismérveként. S ha helyenként mégis felbukkan bennük e gondolatiságnak az igénye, valójában a gondolatot magát gyakran csak általánosságok, semmitmondó közhelyek, kiürült klisék helyettesítik. A tényszerű elemzéseknek, magyarázatoknak, kommentároknak a szerepét általában a szerző pedagogizáló hajlama, didakticizmusa veszi át: minden írása végére megtalálja az odaillő — frázist. Lássunk a fentiekre egy hevenyészett példatárat: „Szavaiba egy élet tapasztalatait érzem összesűrűsödni” (44. 1.); „Fáradhatatlan, elnyűhetetlen, cselekvő ember. Él. Minden porcikájával él” (123. 1.); „...mert a hétköznapokból van több, nem az ünnepekből” (131. 1.); „Minden nap hozza a magáét: mindennap van mit mozdítani, hogy a dolgok a maguk helyére kerüljenek” (156. 1.); „Nagyapáink, apáink nemzedéke lassan elfogy, s velük eltűnik egy világ emlékezete is. ... ami anyagi természetű szépséget tehetségük, kezük megalkotott, elkorhad, széttörik, szemétre kerül. Dalaikat, meséiket pedig magukkal viszik a sírba” (51. 1.). Igencsak tanulságos, ha a Liliomos kürtök néhány népéleti tárgyú dolgozatának utolsó mondatait egymás után sorakoztatva olvassuk el: „Ne menjünk el mellettük [t. i. a néphagyomány, a népélet ma még összegyűjthető emlékei mellett — T. L. megj.), köszönjünk rájuk, hogy megszólaljanak!” (27. 1.); „...nagy öröm találkozni olyan emberrel, aki népünk múltjából ennyi elveszettnek hitt szépséget gyűjtött össze, átmentett az idő enyészetén, és megőrzött mindannyiunk számára” (32. l.j; „Megőrzésre méltó, nem pedig elvesztésre” (38. 1.); „Jó volna (...) magyjáből megörökíteni azt, ami még megörökíthető” (51. 1.). Itt azonban tanácsos lesz abbahagynom a példák közti tallózást, még mielőtt az önismétlés hibájába esnék Gál Sándor önismétléseinek bizonygatása okán.

Az utoljára idézett mondattöredék mégis jelzi Gál Sándor igencsak tiszteletet parancsoló indítékait, de jelzi egyúttal hiányosságainak egyik forrását is. írásai impresszio- nisztlkus jellegének teljes mértékben megfelel a szerző nyelve is: eredendően személyes hangú, lírai színezetű ez a nyelvezet; érzelmes-érzelgős hangulatok, festői tájleírások váltják egymást az egyes epizódokban. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy egy- szer-másszor bizony a nyelvezetet tekintve is el-eltéved a riporter, méghozzá két irányban is: nincsenek hasznára sem az újságírói zsargon „tevékenyen kiveszi a részét”-hez hansonló megfogalmazásai, sem pedig a modorosán ható, lirizálásba bonyolódó, képzavargyanús mondatok: „összeilleszti az emlékezés szétszóródott cserepeit” (20. 1.); „Hátulsó falához deszkabódét ragasztott a szükség” (39. 1.); „...mert most már itt fenyeget a bőrigázás" (40. 1.); „...a tekintetem beleakad az új diákotthon szürke falába” (84. 1.). Az ilyen apró, de azért mégis szerfölött bosszantó szeplők fölött még talán el is nézne az ember, ha nem a kötet egészét jellemző hibák, hiányosságok szülnék őket.

A könnyítésre késztető, s csupán a felületi jegyek észrevételét engedélyező sietség, a problémák mélyebb összefüggéseit feltáró igyekezet hiánya, az esetlegesség, a gya