Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Novellairodalmunk 1918 és 1938 között

ugyanez mondható arról a „posthumus” antológiáról Is, melyet a Madách Könyvkiadó 1968-ban e sorok írójának a válogatásában jelentetett meg Örökség címen.

A huszas és harmincas évek kritikájában és irodalmi publicisztikájában a prózával szemben gyakran felvetették a „szlovenszkóiság”-nak, azaz az új vonásokat kialakító kisebbségi élet ábrázolásának követelményét. Az ifjú Kovács Endre például ezt írta: „A szlovenszkói magyar irodalom mérhetetlenül sokat nyerne, ha az írók a szó szoros értelmében felfedeznék Szlovenszkót az irodalom számára. Nem a politikai irredentizmust, hanem az államfordulat alkotta új lélektani helyzetet, mely az itteni magyarság legprimérebb életproblémáit hatja át; ezt a merőben új gazdasági, kulturális és szellemi atmoszférát kell visszatükröznie az írói alkotásnak, ha azt akarja, hogy az újdonság erejével hasson az egyetemes magyar irodalomban.” (Erdély példája Szlovenszkónak. Reggel, 1932. X. 14.)

A „szlovenszkóiság” (mai szóhasználattal: szlovákiaiság) igényének teljesítését főképp a regényektől várták, a regényekben vizsgálták, értékelték és többnyire hiányolták, kevesellték. Arról, hogy a novellairodalom hogyan viszonyul ehhez a követelményhez, akkor is, azóta is kevés szó esett. Pedig most, amikor a novellaírásunk első szakaszát bátrabban feltárni, felfedezni igyekszünk, úgy látjuk, hogy a két világháború közötti csehszlovákiai magyar novella legnagyobb értéke éppen a szlovákiaiság megmutatásában, ábrázolásában nyilvánult meg. A korszak legjobb novelláinak megfelelő csoportosításával ki lehet alakítani a kisebbségi társadalom 1918—38 közti kialakulásának, fejlődésének, osztálydifferenciáltságának a képét. És olyan kép ez, mely a történelmi valóságot elevenebben, szuggesztívebben tükrözteti, mint a gyérszámú történelmi feldolgozás és visszaemlékezés.

Tudjuk, hogy az anyatestüktől elvált magyar kisebbségi néptöredékek — köztük a miénk is — az első világháború politikai következményeiként alakultak ki. Az ember- pusztító, népeket szaggató, új országokat és új embereket formáló háborúról a mi novellaíróink is számos megrázó tudósítást nyújtanak (Egri Viktor: Szüret, Madelaine; Darkó István: A hóhér, Vakok, Kettesben írt levél; Tamás Mihály: Találkozás a faluval; Lányi Menyhért: Öten a különszobában; Sebesi Ernő: A gyáva hős, Éhség stb., stb.). És az említett szerzők háborús novelláiban azt is érezni lehet, hogy az alakok többnyire a mi tájainkról származnak és a közülük megmaradottak majd ide és immár új körülmények közé térnek vissza. Szombathy Viktor egyik novellája (Egy nemzedék sodródni kezd) egy itteni kisváros életében azt a kaotikus állapotot és bizonytalansággal teljes hangulatot mutatja be, amely a változásokat közvetlenül megelőzte. Tamás Mihály Találkozás a faluval című novellájának hősei: hadifogságból megtérő egyszerű falusi emberek már a megváltozott helyzetbe csöppennek bele és keserűen veszik tudomásul kisparaszti egzisztenciájuk végleges megromlását.

A magyar parasztságnak a földreformból való nacionalista kisemmizettsége és nagy fokú elproletarializálódása is erőteljes hangot kap, főképp a „valóságírók” alkotásaiban (Sellyei József: Lósorozás Gádoroson; Morvay Gyula: Állatok halála; Dömötör Teréz: Városban). A parasztság, föld- és ipari munkásság és a polgárság alsó rétege életének súlyos gondjait, kevés örömeit, az idegen környezetben való katonáskodás nehézségeit és derűs mozzanatait, a különböző nemzetiségű kisemberek barátkozását és egymásra- találását az olyan alkotásokból ismerhetjük meg, mint Darkó Szlovenszkói vására és A daliása, Morvay Prágai énekversenye, Szombathy Keszeg András egyedül maradt és Még vasárnap délután című írásai, Egri Viktor Békessége, Tamás Mihály József, a kubikusa stb.

A mennyiségileg is számottevő háborús novellákkal kapcsolatban meg kell említeni, hogy kivétel nélkül antimilitarista szellemben és többnyire a szerzők élményei alapján íródtak. Az élménynovellák mellett elvétve találkozunk olyan írásokkal, melyek a háborúban, a mllitarizmusban maximálódó embertelenséget művészi és filozófiai áttétellel, az allegóriához és látomáshoz közelálló formában mutatják be (Darkó: Vakok; A legnagyobb úr; Egri: Prométheusz). Említésre méltó az is, hogy az 1919-es magyar Vörös Hadsereg itteni harcairól nem születtek szépirodalmi feldolgozások, mert a Magyar Tanácsköztársaság ellen intervenciót viselő polgári Csehszlovákiában ez a téma pozitív felfogásban tabu volt, de azért akadnak olyan prózai művek (pl. Darkó Áldott krumpliföldje), amelyek érintik ezeket az eseményeket is.