Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: A segéd — I. (regényrészlet)

udvarba. Minden halogatás nélkül munkához látott. Kiskocsin hordta a fát a kapu alól a színbe. A vastagságtól függően feltett a kocsira tíz-tizenkét hasábot, vállára akasztotta a szíjat, nekifeszült a rúdnak, és húzta a rakományt végig az udvaron. Baljában tartotta a lámpást, és világított a lába elé. Volt mit húznia széllel szembe. A fáskamra elé érve kibújt a hámból, és a lámpást rátette egy felfordított ládikóra. Aztán fogta egyik hasábot a másik után, és rakta a fáskamrában kalitkába olyan példás gonddal, mintha magamagát tanította volna rendre. Az akác durva kérge meg a sok jókora kemény tövis össze-vissza sebezte a tenyerét. Csupasz kézzel dolgozott, hogy kímélje a kesztyűt. Csendesen végezte munkáját, nem akarta felébreszteni a feleségét, a lányát, sőt Volentot se. Minek? Elvégzi ezt a munkát maga. A gazda kötelessége a készletekről való gondoskodás. A gazdáé, senki másé. A kiskocsi se okozott nagy zajt, a kimustrált repülőgép futóművéről származó gumikerekek simán forogtak.

Már nem fázott, kimelegítette a munka, meg a három nagyobb pohárka szilvórium. Ráadásul melegítette a maga hasznosságának tudata Is. Valahányszor a családja javára tett valamit, mindig fűtötte az önbizalom, mely érzés nem valami gyakran fogta el. Ha kell, tud ő gondoskodni mindenről, ismételgette magában, mert nem holmi pipogya ember, mint a felesége sokszor hiszi.

Ahányszor csak végigment a kiskocsival az udvaron, majdnem mindig odapillantott lopva a lakás ablakaira, hátha épp most gyullad ki odabent a fény, félrehúzzák a pokrócot, és csodálkozva néznek ki a résen. De az ablakok nem világosodtak meg, se a felesége, se a lánya nem ébredt fel, így hát később már sajnálta is, hogy a kocsi legalább egy kicsit nem zörög. Kár. Ha felébrednének, és a meleg szobából kinéznének az udvarra, biztosan meghatódva meresztenék a szemüket, lám, hogyan húzza a rakomány ölfát, és fél kézzel világít a lába alá, szakasztott, mint a vájár a bányában. így megtörténhetik, hogy mire felébrednek, a fa már a helyére kerül.

— Mester — hallatszott később a kertbe vezető^ lépcső felől. — Hát maga mit csinál?

Riečan összerezzent, és némán állva maradt. Leeresztette az épp kezébe vett hasáb egyik végét, és rátámaszkodott. A fásszín ajtajából nem látott jól oda a lépcsőre, csak valami fényt vett észre, meg egy jókora mozgó árnyékot az oldalfalon.

Volent szaladt le a lépcsőn a szögletes vasutaslámpával, amelyben vastag gyertya égett. Volent csóválta a fejét:

— Valami zajt hallottam... Odanyomom a fülem a falhoz... Pajtás, mondom magamban, valaki dézsmálja a fánkat! Kiszaladok, hogy a szemébe nézzek annak a faszin- gemek... hát kit látok, magát, mester úr! Mért nem szól? Minek vagyok én itt?

Riečan elmosolyodott, és a keze mozdulatával jelezte, hogy elég ide ő maga is, aztán csendesen mondta:

— Fát vettem a Pusté Pole-iektől, mondom, hiszen te is tudod, télre kell. Lehányták a kapu alá, reggelre rendeltem, hogy napközben ne legyen vele gondunk, van mit tennünk úgyis.

— Hiszen jól van, jól mondja, de miért nem szólt? Itt vagyok, alszom, az igaz, de ha valami közbejön, csak meg kell kopogtatni az ablakot, úgy alszom, mint a nyúl, egykettőre fönt vagyok, nekem nem árt, ha korábban kell kibújni az ágyból. Aztán kettőnek ügyesebben is megy, az egyik fuvarozza, a másik rakja helyre. Nem igaz?

Volent szaporán lehányta a fát a kiskocsiról, megfordította a kocsit, és sietett vele a kapu alá.

Kettesben gyorsabban ment a munka. Riečan jobban érezte magát, de annak azért örült, hogy előzőleg egymaga fuvarozta a fát, és rakta helyre. A segéd ugyanis zajosabb volt a munkában, nem törődött vele, hogy kora reggel van, hangosan beszélt és fütyö- részett, a fát nem felrakta, hanem valósággal feldobálta a kiskocsira. Nem csoda hát, hogy rövidesen megjelent nagy csodálkozva az udvaron Riečanné.

— Števo — mondta meglepetéssel, de nem kis büszkeséggel is —, te fát vettél?!

— Kevés lenne, ami volt — felelte Riečan, épp egy nehezebb hasábbal küszködve, és így a feleségére csak fél szemmel pillantott oda. Kedvetlenül vette észre, hogy az asszony kabátja alól kilóg a földig érő rózsaszín hálóing, az alól pedig kilátszik az az ő félretaposott csizmájának felkunkorodó orra.

— Te, én is úgy láttam — mondta Riečanné szokatlanul hízelgő hangon, és bólogatott, mint régen, amikor még egészen fiatal volt, és valamivel kedvesebb, mint ez idő