Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - LÁTÓHATÁR - Jaroš, Peter: Láncok, láncocskák (elbeszélés)
amikor az utolsó lánya ment férjhez. Mindig, amikor hozott neki valamit, egy ideig elálldogált az ajtóban, és kedvtelve nézte, hogyan habzsolja Eugen a finomságokat. Örömest elnézte volna tovább is, ha pillanatonként nem kiabál utána valaki: „Berta! Gazdasszony! Anyu!” Közeledett a tolakodó éjfél. Az italtól nekiszilajodott férfiak levetették ünneplő kabátjukat, és maguk mögé a székük támlájára akasztották. Meglazították nyakkendőjüket és ingük ujját egészen könyökig feltűrték. Szinte valamennyien szélesen elterpeszked tek az asztalon, és hangosan, jókedvűen énekeltek. Az asszonyok is nekividúltak. Hol a férfiakkal együtt daloltak, hol meg pukkadásig vihogtak, hogy hatalmas keblük is buján beleremegett. A fiatalabb asztaltársak kezdtek párokba verődni, és különféle ürügyekkel kisompolyogtak az éjszakába. Jó sokáig elidőztek a sötétben, s pirosra gyűlt arccal és szemlesütve tértek vissza a házba. Az ifjú pár kihasználva az általános kavargást, egy óvatlan pillanatban behúzódott a szomszédos szobák egyikébe, és nyom ban magára is zárta az ajtót. Pupák plébános itt sem feledkezett meg közmondásos szigorúságáról, és bizonyos nosztalgiával az éppen erőt gyűjtő cigányokat kezdte vizsgáztatni. — Hát valami ájtatos éneket tudtok-e? — kérdezte Pupák plébános, felkelt az asztaltól és a cigányokhoz ment. — Mindet, főtisztelendő úr, mindet tudjuk! — szólalt meg Dežo, a prímás, és mélyen meghajolt a plébános előtt. — Hol tanultad őket? — Temetéseken, főtisztelendő úr, lakodalmakon, keresztelőkön, és templomba is járunk, kérem szépen! — Templomba? — jajdult fel Pupák plébános. — Még egyszer se láttalak ott, te! — Tudja, főtisztelendő úr, én Kisporubán járok templomba, nem itt Liptóújváron — mosolyodott el Dežo. — Ugye, fiúk, ugye? A banda tagjai helyeselve bólogattak és dünnyögtek. — Ejnye, egyenesedjék ki a hajatok, így hazudni! — szakította őket félbe Pupák plébános. — Én nem hazudok, fötisztelendö úr, igaz lelkemre mondom, nem — esküdözött Deáo mellét verve a vonóval. — Itt süllyedjek el mindjárt! — Megálljatok csak, elhúzom én még egyszer a nótátokat! — fenyegette meg őket a plébános az ujjával, és észre sem vette, hogy a háta mögött a lakodalmasak belovi- hognak a tányérukba, poharukba és a kabátujjukba. Ekkor a ház mélyéből kiáltás hangzott fel. Nyomban utána még egy, szívet tépő és átható. Pupák plébános önkéntelenül keresztet vetett, s az asztal körül is elhalt a beszéd és a nevetés. A zenészek sietve a sarokba húzódtak. Az ajtóban megjelent a rémült Berta Bundová. — Csoda! — kiáltotta. — Csoda történt! — Mit beszélsz?! — ugrott hozzá a férje Peter Bunda, és erősen megrázta, mintha így akarná magához téríteni. — Csoda, csoda történt! — hajtogatta Berta. — Miféle csoda? — szólt rá Peter Bunda. — Eugen a kezében tartja a keresztet — dadogta a magából kivetkőzött Berta egész testében remegve. — A kezében szorongatja a keresztet, és minden var eltűnt az ar cáról... — Ne beszélj butaságokat! — mordult rá a férje. — Hagyja őt békén, Bunda! — ugrott hoazá a plébános, félrelökte, majd merőn Bertára nézett. — Igaz, amit mond? — Igaz, plébános úr, igaz! — sírta el magát egyszerre Berta. — Bementem a szo- bácskájába, Eugen testvérem az ágyon feküdt kezében tartva anyánk feszületét, csókolgatta, és ahogy jobban megnéztem, hát látom, hogy az arca tiszta, fehér és vartalan, mintha ma született volna... Tiszta és fehér! Csoda történt, csoda! A lakodalmas vendégek mind Eugen szobájához tódultak, félénken megálltak az ajtajában, és riadtan bámultak a mosolygó Eugenre, aki valóban az anyja nagy feszületével játszott, hol a szájához, orrához, hol meg a homlokához érintette, és egyfolytában nevetett. Szobácskáját gyéren világította meg az egyetlen szál gyertya, s éppen ennek
