Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - MŰHELY - Molnár László: Nem az ember és nem a költészet a hiábavaló

jét”, de nem öncélúan, hanem olyképp, ahogyan Bolyai lesöpörte asztaláról az euklideszi geometria axiómáit, hogy helyükbe állítsa a magáéit. Ennek a tettnek, magatartásnak a lényege nem a totális elutasításban rejlik, hanem a megnövekedett ismeret- mennyiségre alapozott új nézőpont megtalálásában: a megközelítés új lehetőségében. Persze, ez önmagában még nem költészet, csak filozófia.

1961-ben Veress Zoltán elbeszéléskötetével a romániai magyar könyvkiadás új sorozatot nyitott, a Forrást, aminek azóta már a harmadik nemzedéke is többkötetes írók- kal-költőkkel büszkélkedhet. Hogy a nemzedék elnevezést csak az egyidejű indulás indokolja-e, az külön tanulmányt érdemelne, mert az „egyirányú nézelődés”-ből mindenki saját és sajátos úton halad. A harmadik nemzedék költői a hetvenes évek elején jelentkeztek. Köztük Markó Béla A szavak városában című kötetével (1974) rögtön felfigyeltetően — bár még csak sejtetve markáns egyéniségét — lépett porondra. Itt még inkább a szándék érhető tetten, az alkotó-teremtő ember etikai alapállása. Érzékeny helyzetjelentést ad önmagáról, társairól, környezetéről. „... mi behúzódtunk a szavak városába /.../ Az eget csak úgy terítették a városra / mint kabátot fogasra / «gyszer valaki továbbmegy véle / s megfagyunk mind a fényességben”. Apokaliptikus látomásait még nem sarkítja a végletekig, bár hajlik a groteszk megoldások felé. Ehhez azonban le kell tisztulnia. Tudatosan és mértéktartóan rendszereznie, hogy külső és belső feltételeit racionálisan tudja egyeztetni, kijelölve — megalkuvások nélkül —, a saját útját is: „szigorú álmaim lobognak / csontig fehérítő lánggal, / pengő zsinóron kifeszítve / világom békül a világgal.” Ojabb kötetében már kevesebb töltelék, több költészet van. Gyermeki játszadozást és komoly élcelődést, impresszionisztikus idillt és fegyelmezett gondolatvezetést egyaránt felfedezhetünk benne. Elveti a képmutatást és a komolytalanságot; mindig önmagát mutatja, „a vér és a vas szerelmes ölelkezését”. Kerüli a kőszobor merevségű dogmákat, a rajongó bálványimádást, az örökké ünnepi csinnadrattát, a „harsány trombitaszót”. Képei azonban olykor mesterkéltek és erőltetettek, zavarosak: „a levegőből lepotyogtak / a gyanútlanul alvó madarak”, vagy: „a szél hasábjai felborulnak” stb. Máshelyütt viszont pontos és hatásos: „... a közönség / megtapsolja / a zsebben lapuló meztelen / koncertjegyet.” Külön jelentősége van Markó színeinek, bár nem érezzük teljesen, hogy a színek konkrét szerepeltetése jelfunkciót töltene be valamennyi versében. Leggyakoribb a piros, zöld, sárga, fehér és kék. Helyénvalónak csak akkor tarthatnánk minden esetben, ha a szín jelzői jellegén túl metaforikus értelmet is nyerne, de ezt nem mondhatjuk el egyértelműen. Sokkal előnyösebbek azok a megoldások, amikor a színek a hozzájuk kötődő tárgyak, jelenségek kapcsolatában implicite vannak jelen.

Markó erénye, hogy visszanyúl a legegyszerűbbhöz, ami mégsem a legkézzelfoghatóbb: a gyermeki fantázia világába, s a legmélyebben rejlő, de még kitapintható dolgokat mutatja föl: „Kék égbe / áttetsző földbe / fekete magokat / madarakat szórtunk / megfogantak / elrepültek.” Ez a nyilvánvaló „hazugság” pszeudologia fantasz- tika címén megbocsáttatik, mint a mesélő gyermeknek. Valószínű, hogy ez az újraindulás és újrafelfedezés vezeti el odáig, hogy eltérjen a megszokásoktól, s kimondja: „A hazainduló. Aki az ellenkező irányba indult, mert tudta, hogy ez az egyetlen lehetséges indulás. S majdnem az egyetlen lehetséges érkezés ... Lehet, hogy kinevetnek téged...” Igen, a „Jelkép NEM JÓNÄSI / A JELKÉP MAGELLÄNI”! Letépi a sza- bályok-festete maszkot, vállalja az együgyűek vigyorát és a maga által elképzelt és felfedezett utat követi, amelyen az önmegvalósulás nemcsak kaland, hanem a megbizonyosodott tudás hite is. Jónás, az „üzenet-ember” nem progresszív: ismert utat követ, legfeljebb az utazás módjában egyéni... Magellán ellenkező irányba indul, mégis eljut Indiába, s érkezése biztosabb, mert váratlanabb.

A magányos utazó célja egyáltalán nem a magány, mert nem ő ítélte magát magányosságra: „a hely / ahonnan levelet csomagot kapunk a hely / ahonnan néha látogatók is jönnek a hely / ahova nem mindig térnek vissza a költők / csak néha verset írnak róla.” (Az otthon meghatározása] Felveszi hát saját arcát, saját hangján szólal meg, ha még akadozva és botladozva is olykor, de a romániai magyar költészetben helyet biztosítva magának. A magányos, kóbor lovag megtalálása újabb akadályokat hárít el: „kivárom míg eláll a szél / és a szélmalmot megölöm” (Don Quijote bosszúja), mert nem az ember és nem a költészet a hiábavaló. (Dacia, Kolozsvár 1977)

Molnár László