Irodalmi Szemle, 1979

1979/8 - Kövesdi János: Beethoven: Holdfény-szonáta, opus 27/2 (novella)

csüngtek alá. Igen, szinte osonva ment végig a tornácon, miután öccsével rázárták apjuk-anyjuk emlékére a szülői házat. Ez is csupán most sejlett föl benne.

— Késő van, Karcsi, gyere, feküdj le.

Puskás összerezzent. Megfordult. A hotelszobát vacogtatóan ridegnek érezte, a fele- _ ségét teljesen idegennek látta. De azzal egyetértett, hogy le kell feküdnie. Az álom legalább egy időre megszabadítja kínzó szorongásától.

— Jó éjszakát — mondta és a fejét is a takaró alá rejtette.

Már az éj vizei felé sodorta az álom, amikor egyszerre furcsa mozgást észlelt a takaró alatt. Figyelni kezdett. A felesége forró keze simogatja a vállát, majd az oldalát, derekát. Azért mégis együtt érez vele. Vigasztal, villant át rajta. Jólesett abban a pillanatban Irén gyengédsége. Bár felébresztette, megbocsátott neki. Viszonzásul végigsimított felesége haján, arcán. Aztán megfordult, és megpróbált újra elaludni.

Kis idő múlva Irén áthengeredett hozzá és folytatta a simogatást, de jóval hevesebben!..

— Ne aludj, Karcsikám — suttogta.

Puskás félrelökte az asszony kezét és felugrott.

— Tudod, mi vagy te?!... — ordította bele a sötétbe.

Felkattintotta a villanyt és idegesen rágyújtott. Leroskadt a kopott fotelba.

önző nőstény, szemérmetlen önző nőstény vagy, sziszegte magában Puskás, akit csak a teste, a tébolyig fetisizált teste érdekel. Csak semmi kockázat! A kényelem hotelt kíván, a hotel ínyenc vacsorát, a vacsora finom italt, természetesen alkohollal, az alkohol meg nemi gyönyört. S mindez csak azért, mert így kívánja a test. Az persze végképp nem számít, hogy én hogy érzem magam. Hogy majd megveszek, annyira marcangol a lelkiismeret.

— Szeretni akartalak, azt akartam, hogy ...

— Többé ne tudjak a tükörbe nézni... Így ne szeress! Tudod, kit akartál szeretni? ... Magadat.

Az asszony is cigarettára gyújtott. Hallgattak. Ogy méregették egymást, mint két összezárt vadállat a ketrecben.

Elviselhetetlen volt a csend. Puskás csavart egyet a vezetékes rádió gombján. Éjszakai koncert. Nyomban felismerte Beethoven Holdfény-szonátáját. Nagyot lélegzett. Siheder kora óta szerette ezt a művet. Fel-alá járkálva hallgatta a muzsikát. Megnyugvást várt tőle.

A felesége kitárta az ablakot.

— Ilyen füstben nem alhatunk.

Puskás elnyomta a csikket és újabb cigaretta után nyúlt. Rágyújtott és kilépett az erkélyre, becsukva maga után az ajtót. Irén nem sokára eloltotta a villanyt. Puskás hallotta, hogy a zene Is abbamaradt. Szeretett volna felüvölteni, „Hagyd!”, de magába fojtotta dühét. Bár Irén kikapcsolta a készüléket, Puskásban tovább zengett a szonáta, hiszen hányszor elfütyülte már életében.

Átadva magát a bensőjéből feltörő zenének, az éjszakába meredt. A holdat nézte, majd szeme egy hunyorgó csillagra tapadt, melynek hideg ragyogása nem túl sok vigasszal kecsegtette.

Amikor bement, hogy végre lefeküdjön, felesége egyenletesen szedte a levegőt és csendesen hortyogott.