Irodalmi Szemle, 1979
1979/8 - Kövesdi János: Beethoven: Holdfény-szonáta, opus 27/2 (novella)
Puskás mérnök úgy döntött, repülőgépen utaznak — nem engedheti, hogy ötvenöt évesen meghaljon az édesanyja. Ám Irén hallani sem akart a repülőgépről. „Elment az eszed, Ilyen ködös Időben repülni?!” A fővárosi röptér csakugyan nem indított aznap semmilyen irányban gépeket. A két számításba jöhető expresszvonatra sem sikerült helyjegyet szereznie. így gépkocsival vágtak neki a hosszú útnak. Odafelé megszegett minden sebességkorlátozási előírást, mégis későn érkezett. És most? Most sem figyel a sebességkorlátozásokra. Túl gyorsan hajt. És tudatában is van ennek. Csak azt nem tudja, hova rohan annyira. Miért siet? Hová akar megérkezni? — Hajts lassabban, Karcsi, kérlek — törte meg a csendet a felesége. — Most is túl veszélyesen előztél. Majd összeütköztük azzal a piros Skodával. Épp hogy csak be tudtál sorakozni. Puskáson belső remegés futott át, csak most ért el tudatáig, hogy csakugyan néhány másodperc mentette meg egy valóságos frontális ütközéstől. De hát nem mindegy most, vagy egy-két évtizeddel később? — villant át rajta. Minek éljen az ember, ha semmi öröme sincs az életből. Harmincöt éves vagyok, éppen ma, engem már úgysem ment meg semmi. Csakhogy itt van ő is. Az ő életéért Is felelek. A gyermekeim és a saját lelki- ismeretem előtt. Nincs jogom elvenni tőle az életet. Az életével mindenki önmaga rendelkezik... És a két gyermeket sem tehetem árvává. Sanyarú jövő várna rájuk. Persze, erre akkor is megvan az esélyük, ha mi ketten örökké élnénk. A szülőktől nem kaphat meg mindent a gyerek. Hisz akkor csupa boldog ember élne a földön... — Vezess te — mondta fátyolos hangon Puskás. — Már mondtam, hogy nem merek. — Irén hangja ingerült volt. — Mindjárt fél öt. Láthatólag fagy és jegesedik a burkolat. — Akkor légy szíves, ne adj tanácsokat. Feküdj végig a hátsó ülésen és aludj. Már erősen sötétedett. Puskás bekapcsolta a lámpát és a rádiót is. Ide-oda tekergette a keresőt. Valamilyen zenét akart fogni, ami elterelné a figyelmét mindarról, amit az utóbbi négy napon átélt. Vidám és harsány charleston zenét dobott a kocsiba az éter. Szinte belehasított a leikébe. Gyorsan tovább csavarta a gombot. Az egyik állomáson Helge Roswaenge, a már elhuny híres dán tenorista áriát énekelt Meyerber Hugenották- jából. Kellemes, szép zene volt. Egy darabig hallgatta is, de hirtelen rádöbbent: idegesíti őt ez a nyugalmat és elégedettséget árasztó szépség. Lekattintotta a rádiót. Gondolatai abban a pillanatban felröppentek, ott szálldostak a szülőfalujában, a temetőn, ahol tegnap édesanyját apja porai mellé helyezték. Még apja emléke is elevenen élt benne, s a hozzá kötődő emlékképek összekeveredtek az édesanyja halála körüli eseményekkel. A sűrűsödő homály egyre nehezítette a látást. Az előtte haladó sötétzöld Barkast nézte, s a mikrobusz formájú halottaskocsit látta, mely anyja holttestéit a kórház hűtőkamrájából a Tisza-parti faluba szállította. A visszapillantó-tükörbe nézett, s a hátulról érkező remegő fénynyalábok édesanyja arcát vetítették eléje. Szomorú volt a tekintete, vád és megbocsátás ült a nyitott, megüvegesedett szemekben. Puskás néha azon kapta magát, hogy az út baloldalán halad vagy majd beleütközik az előtte futó kocsiba, oly sokáig nézte a tükörből reátekintő arcot, a szemébe kapaszkodó mozdulatlan szempárt. Miután anyja halványabb és halványabb lett és válságosra fordult az állapota, Jenő el sem mozdult mellőle, de a felesége és Matild, a húguk is mellette töltötte ideje nagy részét. Csak abban a pillanatban nem volt a közelében senki, amikor a kiskuvik az utolsót rikkantotta a kórházkerti gesztenyefán. így a szeme nyitva maradt szegénynek — s most már míg csak el nem porlad, nyitva lesz. Hogy nyughatom én meg abban, anyám, hogy te ott lenn most már az idők végéig nyitott szemmel fogsz feküdni, de látni nem láthatsz semmit?! Nem láthatod soha többé, akiket szerettél, nem láthatod a szelíden bókoló szomorúfüzet a kapunkban, a szép piros almákat a kertben, a Tisza szőke vizét, amikor friss nyári hajnalokon előbukkan a kertvégi rekettyés mögül, semmit sem láthat többé jóságos anyai szemed, csak nézi, nézi az örök éjszakát, miként hideg fényű csillag a végtelen világot... — Karcsi, Karcsikám! — sikoltOtt a felesége. — Mi történt veled? Ébredj fel! Hát most majd befordultunk a szakadékba. Puskás felemelte a fejét a volánról, melyet hátulról reszketegen markolt a felesége. Megrázta magát, és erejét összeszedve megpróbált az alig kivehető országúira koncentrálni. Csak most vette észre, hogy egy beláthatatlan kocsisor közepe táján
