Irodalmi Szemle, 1979
1979/7
IRODALMI SZEMLE KISGALÉRIA SPANNER EDIT Spanner Edit művészete első pillantásra csupa álom: a képein vibráló fény, a megelevenedő táj, a tökéletes nő mintha az álmokból kerülne elénk, de aki közelebbről is megismeri ezeket a leheletfinom festményeket és velük együtt azt a tárgyi világot, amely a művésznőt körülveszi, önkéntelenül arra eszmél, hogy művészetének minden egyes motívuma a valóságból ered. A kép központi mondanivalóját hordozó, s az idő múlását jelképező zsebóra az apai örökség egyik utolsó féltett kis tárgya; a mesébe illő madárkalitka a család tulajdona; az ágbogasan indázó pokol bugyraiban vergődő, egymásba fonódó kígyóhadra emlékeztető fakoronák vagy egymagukban is léteznek vagy összerakhatok akár több fából, amelyek ott állnak a műterem előtti tenyérnyi kis kertben vagy valamely park rejtett zugában. És ezeket a motívumokat még sokáig idézhetném, sorolhatnám, és Spanner Editnek akár az egész élettörténetét is összerakhatnám belőlük. De, hogy miképp lesz mindebből művészet, azt már nehezebb tetten érni, nehezebb, de talán nem lehetetlen, mert elég akárcsak egyetlen egyszer is szót váltani, beszélgetni a művésznővel, önkéntelenül is felfigyel az ember arra a tisztaságra, eszményi kedvességre, amely emberi lényére jellemző, s amely képeinek is legsajátabb és legjellemzőbb tulajdonsága. Ami számunkra még kedvesebbé és közelibbé teszi a képeit, az az, hogy a legrégibb és legtisztább hazai hagyománnyal is közeli és közvetlen kapcsolatban van. Csak a gótikus oltárképek és a középkori könyvművészet iniciáléi tudtak ennyire tiszták és bájosak lenni, mint amilyen tiszták és bájosan áttetszők az ő képei. Németh István Spetnner Edit: Hárman, ceruzaréjz, 1966
