Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Cselényi László: A Kacor királytól a Kalevaláig

Annál nagyobb szerencsém volt a „komolyabb” Ifjúsági irodalommal, lévén, hogy a véletlen folytán mindjárt a kezdet kezdetén ráleltem e műfaj két gyöngyszemére, a Huckleberry Finn kalandjaira és a Kárpáthy Zoltánra. Talán különösen hangzik, hogy a Kárpáthy Zoltánt ifjúsági olvasmánynak titulálom, de az én számomra mindenesetre az volt, s nincs az a mese, nincs az a kalandokkal teli „ifjúsági regény”, amelyet nagyobb élvezettel olvastam volna, mint ezt a Jókai- regényt, amely különben, ma már tudom, a legjobb Jókai-könyvek közé tartozik. De- hát vajon a Huckleberry Finn, amely „hivatalosan” is ifjúsági irodalomként van elkönyvelve, vajon valóban „csak” ifjúsági könyv-e? Emlékezzünk csak, nem kisebb író, mint William Faulkner, a húszadik század talán legnagyobb és legavant- gardistább regényírója mondta, hogy az egész amerikai irodalom Mark Twain Huckleberry Finn-jéből bújt ki, ahogyan az orosz Gogol Köpönyegéből. Lehet, hogy a véletlen műve volt, hogy ez a két regény alapozta meg irodalmi műveltségemet, de abban kell, hogy legyen valami törvényszerű, hogy éppen ezek hatottak rám a legmaradandóbb érvénnyel, vagyis azok, amelyek nemcsak ifjúsági olvasmányként kiválóak, hanem egyetemes mércével mérve is. Mert ezekkel egyidő- ben vagy alig később olvastam én persze egyéb könyveket is, ifjúsági irodalmat, de azokra már aiig-alig, vagy egyáltalán nem emlékszem, elfújta őket a szél. S még érdekesebb, hogy az egyébként ugyancsak „nagy irodalom”-ként elkönyvelt egyéb olvasmányaim már korántsem voltak rám olyan hatással, mint ez a kettő. Még a következő Jókai-regény sem, a „Fekete gyémántok”, sem a többi, talán „A kőszívű ember fiai” kivételével, igaz viszont, hogy ezt már csak később, úgy tizenöt-tizenhat esztendős koromban olvastam. De nem emlékszem rá, hogy különösebben megkapott volna az egyébként ugyancsak akkoriban olvasott Gulliver vagy a Beszterce ostroma sem, noha ezeket, horribile dictu, szlovákul olvastam, lévén Jolsva, ahol akkoriban laktunk, jórészt s'zlovák kisváros s magyar könyvet ott nemigen lehetett venni, se könyvtárból kikölcsönözni. így magyarázható, hogy a Beszterce ostromát Posledný hradný pán címmel olvastam, nem is tudatosítva egyébként, hogy magyar könyvet olvasok, minthogy ajándékba kaptam valami alkalomból (karácsonyra vagy születésnapra?) Ám Balzac Goriot apó-ját is tizenöt éves koromban olvastam, szlovákul, s ez meg, erre biztosan emlékszem, katartikus erővel hatott rám.

És ezzel el is jutottam a következő stációhoz, amikor már nem az ifjúsági, hanem a valóságosan „nagy” irodalom alakítja a jellemet. Igaz, voltak még akkor is és később is nagy ifjúsági regényélményeim, de ezek már mind abba a kategóriába tartoztak, amelyről Szerb Antal azt írja Világirodalomtörténetében, hogy a valóban kiváló regényeknek az a sorsuk, hogy ifjúsági olvasmányokká válnak, illetve, hogy csak az válik ifjúsági irodalommá, ami „felnőtt” olvasmányként is elsőrendű. így jártam a Szent Péter esernyőjével, az Egri csillagokkal, a Légy jó mindhalálig-gal, A Pál utcai fiúkkal (ezt egyébként ugyancsak szlovák fordításban olvastam akkoriban!), s különösképpen mindenekelőtt a Don Quijote kalandjaival. A Kárpáthy Zoltán meg a Huckleberry Finn kalandjai után ez volt a harmadik legnagyobb olvasmányélményem gyerekkoromban. De a Don Quijote, amint említettem is, már az utolsó lépcsőfok volt az ifjúsági kategóriában, ezután már, talán ez nem teljesen törvényszerűség nélkül való, az idézőjel nélküli irodalom következett. A Goriot apó, a Boldog ember, a Vörös és fekete, A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Jókai-regények áradata, s igen, tizenhat-tizenhét esztendős koromban a Háború és béke. De ez már megint egy újabb fejezet, s nem tartozik ide, az ifjúsági olvasmány-élményeimet megidéző beszámolóhoz. Ide még csak az kívánkozik, hogy mi az, amit e téren is elmulasztottam, s amit lányaimnak, és minden fiatal olvasónak teljes szívvel ajánlok, mert már tudom, hogy mennyire a véletlen sodorta elém a könyveket s tudom azt is, hogy ma már a legkisebb faluban is ezerszer több alkalom adódik a rendszeres, felnőttek (szülők vagy pedagógusok) irányította olvasásra, mint az az én gyerekkoromban és az én szülőfalumban volt.

Kezdjük a világirodalommal! A világ- irodalom tele van „mesékkel”, voltaképpen az egész irodalom egy hatalmas mesefolyam, ahogy egy híres indiai mese- gyűjtemény címe is sugallja (Mesefolyamok óceánja). Aligha véletlen például — ha már az indiai irodalomnál vagyunk, maradjunk még itt egy pillanatra —, hogy a Rámáiana című eposz (voltaképpen a