Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Poliak, Ján: Beszélgetések az ifjúsági irodalomról (részletek)

azt, amit gyermekkorában, mégis valami szépre — az elveszett, csodálatos gyermeki látásra — való emlékezés fényében.

Igen, s ezek a visszatérések gyakran kegyetlen csalódással végződnek. Ami egykor izgalmat keltett, ma már naivnak és banálisnak tűnik. Persze nem a mű változott, csupán az olvasója, olvasójának az optikája, bizalma, ítélőképessége.

— A gyermeki látás elvesztése miatti kegyetlen csalódás nemcsak az irodalomra vonatkozik. Bármire érvényes lehet; ami gyermekszemmel frissnek és gyönyörűnek tűnt, elképzelhető, hogy azt a felnőtt már elnyűttnek látja: egyszer azért, mert valóban elnyűtt, máskor meg azért, mert ő maga és az érzékei elnyűttek. Ami természetesen nem jogosít föl bennünket arra a feltételezésre, hogy bármit a gyermek elé tehetünk, ami a felnőttek rostáján kihullott, s abban reménykedni, hogy a csodálatos gyermeki látás abban is fölfedezi majd az irodalmat, ami valójában nem irodalom. A kicsik bizalmával való visszaélés lenne ez, s ez bizony egyáltalán nem lenne tisztességes munka a részünkről. Jómagam elég nehezen tudnék valamiféle demarkációs vonalat húzni a gyermek és a felnőtt irodalom közé. Egyfelől tiszta ügy az egész. Létezik egy olyan valóban nagy és színvonalas irodalom a felnőttek részére, amely a gyermeki szem által nem közelíthető meg. De vajon ugyanilyen egyértelmű következtetésre jutunk a dolgokat a másik oldalról nézve? Létezik-e olyan nagy és színvonalas gyermekirodalom, amelynek ne lenne mondanivalója a felnőttek számára is? És ha egyik-másik esetben olyan gyermekirodalmi művel van dolgunk, amely a felnőtt olvasónak nem mond semmit, műfaji meghatározottságának eredménye-e ez, vagy csupán a szerző tehetségtelenségéé? (...)

ONDREJ SLIACKY (1941)

(...) Nézeted szerint milyennek kellene lennie a gyermekek számára írt kisprózának?

— Ezt pontosan nem tudom. Csak azt, hogy milyennek nem kellene lennie. Illetve, kevésbé fölényesen mondva, csak azt, hogy milyet nem akarok írni. A gyermekek s az ifjúság számára írt, s a folyóiratbeli közlésre szánt novellának újkori gyermek- irodalmunkban nincs különösebb hagyománya. Eddig minden fejlődési szakaszban a szerzők érdeklődésének perifériáján volt ez a műfaj. Manapság, kétségkívül a Mladé letá hozzáállásának is köszönhetően, ez a helyzet változófélben van, de a mostanában megjelenő novellák alig értékesebbek az előző időszakénál. Igaz, a mai novellák formailag jóval tökéletesebbek náluk, sajnos azonban csiszoltabb külsőjük nemegyszer tartalmi ürességet, konfliktus nélküliséget, hazugságot takar. Akár a mosolygó fogpasztareklám. Az ilyen novellával szemben allergiás vagyok olvasóként és dühít kritikusként, holott alapjában véve hálásnak kellene lennem, hiszen éppen az ilyen írások késztettek arra, hogy novellákat is írjak. Nem lenne illendő, ha most részletesebben beszélnék írásaimról, csak annyit mondok, hogy a tiszta, megvesztegethetetlen gyermekvilág találkozása érdekel a felnőttek kompromisszumos világával. Nagyon jól tudom, hogy ez a találkozás az én novelláimban nem éppen a legörömtelibb. Sok szomorúság, vágyakozás, beteljesületlenség van bennük. De azt már nem szívesen ismerném el, hogy csupán azért van ez így, mert én magam vagyok képtelen nevetni. (...)

VINCENT ŠIKULA (1936)

(.../ Érdekelne a véleményed a gyermekekről és helyzetükről abban a világban, amelyben mindenről a felnőttek döntenek. Olykor nem úgy közeledünk-e a gyermekekhez, mint valamiféle manipulálható emberkékhez, holott néha hozzájuk is járulhatnánk süt- nivalóért? A modern gyermekirodalom éppen az író és a gyermek demokratikus, partneri kapcsolatából nőtt ki.

— Talán így van. Gondolom, ezzel nem azt akartad mondani, hogy a gyermekek értelmesebbek lennének, mint a felnőttek. Egy azonban biztos: a gyermekek mindent közvetlenebbül, természetesebben fogadnak, mint mi, és őszintébbek is. Ezért nem lehet becsapni őket. Ha néha talán úgy is hisszük, hogy mindenfélét bebeszélhetünk nekik,