Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Gyimesi György: Az ismeretlen jóakaró (vadászkaland)
— Már mondtam, hogy nem szólok. Ha rávezet egy jó bikára, én azért hálás lehetek magának. De figyeljen csak, úgy látom, hogy maga nagyon szereti a vadászatot. Ha pedig így van, miért nem vált magának vadászjegyet, hogy ne kelljen bujkálnia? — Volt már nekem az is — legyintett lekicsinylőén —, csakhogy nem ízlett az állandó dirigálás. Az erdőben én a magam ura szeretek lenni, nekem ott ne parancsoljon senki. Én tudom a legjobban, hogy mikor, hová érdemes menni. Most vagyok ötvenéves, ebből nyugodtan mondhatom, harmincat itt töltöttem az erdőben. Még az apámmal kezdtem, neki se dirigált még az isten sem ... Megigazította nyakában a sálat, aztán intett a fejével: — Na menjünk! A villás fa előtt vagy huszonöt lépésnyire megállt és megigazította a sózóban a sótömböt. — Én csináltam — mondta —, nem tud róla más. Ide vártam az őzikéket, he, he, he. Persze csak gusztálni akartam őket, mert nincs puskám, hogy a fene egye meg a vadászmestert — mérgelődött. — De még lesz! Az órájára pillantott: —• Ki kell lépnünk, mert elég messzire megyünk. Sietős léptekkel elindult, keresztül az erdőn. Szinte ösztönösen kerülte az ösvényeket, de így sem csapott nagy zajt. Minden mozdulatán látszott, hogy tapasztalt erdőjáró. — Magával sem akart dámot lövetni az, aki ide küldte. Kitolás volt az egész — mondta egy rövid pihenőnél. — Mi azért majd megmutatjuk neki! De szeretném, ha sikerülne — tette hozzá jóval csendesebben. Háromnegyedórás erőltetett menetelés után, amikor már kövér izzadtság- cseppek ültek ki a homlokomra, lelassította a lépteit. — Innen már nagyon óvatosan kell mennünk — mondta. A tölgyesbe észrevétlenül lopakodott be az este és egyre sűrűsödött a homály. Önkéntes vezetőm óvatosan haladt előttem, minden lépése előtt lábával tapogatta ki a talajt; ág egy sem roppant alatta, csak az avar zizegett nagyon halkan. Feljutottunk egy alacsony terephullámra, ahonnan világosabbnak látszott az erdő: nem voltunk messze a szélétől. A vadorzó magasba emelte óvatosságra intő mutatóujját és még zajtalanabbul osont fától fáig az erdő széle felé. Akaratlanul is újfent megbámultam csodálatos gyakorlottságát, zajtalan járását, amelyet csak a legnagyobb igyekezettel sikerült utánoznom. Az erdő szélén néhány sűrű akácbokor kínált pompás fedezéket. Előttük az erdőbe ékelődő mező terült el, amely — már a fák közül láttuk — nem volt üres: két dlmtehén csipegette a cseperedő zsenge vetést. Nyugodt viselkedésük bizonyította a legjobban, hogy sikerült észrevétlenül a közelükbe jutnunk. Az egyik akácbokor mögé húzódtunk, de még kényelmesen el sem helyezkedtünk, amikor a szemközti erdőrészből egy újabb vad vágott ki, és kocogva indult a legelésző tehenek felé. Mihelyt elhagyta az erdőszél már egybefolyó, sötét sávját, szabad szemmel is kivehettiik, hogy derék lapátos közeledik. — Ez az — súgta a vadorzó. A jó lapátos nem mindennapi látványának szívet megdobogtató hatása alól még a tapasztalt vadász sem tudja kivonni magát. Én sem tudtam azonnal úrrá lenni vadászlázamon: reszkető kezemben bolondos táncra perdült a látcső. De aztán megnyugodtam. Lekötött a kíváncsiság. Mert volt miben gyönyörködni. A dám javakorabeli állat volt, szép, széles, arányosan fejlett lapátokkal és vastag csipkézéssel. Ezen a vidéken aligha lehetett volna erősebbet elképzelni. A lapátos, amint a tehenek közelébe ért, legelni kezdett. Ügy száz méterre lehetett tőlünk. Most már a puska távcsövén keresztül néztem. Ekkor csodálatos nyugalom uralkodott el rajtam és a távcső tüskéje megállapodott a bika vastag nyakán. Dörrent a puska, és mire fülemhez ért a golyó becsapódásának a hangja, már el is terült a földön. Egy pillanatra felötlött bennem annak a gerinctüskén lőtt gímbikának az emléke, amely meglépett mellőlem, pedig már az agancsát is megtapogattam, és nem tudtam magam visszatartani: a fék-
