Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Gyimesi György: Az ismeretlen jóakaró (vadászkaland)
Gyimesi György AZ ISMERETLEN JÓAKARÓ Óvatosan, zajtalanul érkeztem a háta mögé, nem vett észre. Most is ott ül, ahol először láttam, a dupla törzsű tölgyfa villájában. Nem nézett ki vadásznak, jól megfigyeltem, fegyver nem volt nála. Ami biztos, az biztos, én azért megnéztem a puskámat. Töltve volt. Ez megnyugtatott. — Jó estét! — köszöntem rá hangosan. Hangomra szemlátomást összerezzent és ijedten kapta felém a fejét. Arcán egy pillanatra ijedtség és meglepetés tükröződött, de hamar erőt vett magán. — jó estét! — morogta bizalmatlanul, miközben kíváncsian végignézett rajtam. Ötven év körüli szúrós szemű férfi volt, orra alatt kis kefebajusszal. Sapkája alól őszülő fürtök göndörödtek elő. — Mit keres ilyenkor az erdőben? — kérdeztem szigorúan, noha nem sok jogom volt ennek firtatására, hiszen magam is csak vendég voltam az erdőben, akiben megbíztak és egyedül is cserkészhettem. — Hát maga? — A hangja ellenségesen csengett. — Nem láttam még magát a mi vidékünkön. — De én már láttam magát. Tegnapelőtt is ugyanezen a helyen üldögélt. Akkor nem zavartam, de ma már elfogott a kíváncsiság, hogy mit keres itt megint. — Tegnapelőtt is látott? — kérdezte csodálkozva. — Fene óvatosan tud járni az erdőben, ha nem vettem észre magát. — Majd elismerően hozzátette: — Ma is alaposan meglepett, bár igaz, hogy hátrafelé nem figyeltem. Kezdett érdekelni ez az alak. Elnyűtt vasutas egyenruhát viselt, kabátja végig be volt gombolva. Kezét ugyan a zsebében tartotta, de kabátja annyira szűk volt, hogy nem lehetett alatta fegyver. — Semmi mellébeszélés — türelmetlenkedtem. — Mondja csak meg, mit keres az erdő közepén, ilyen messze az ösvényektől? — Figyelem a vad járást — mondta némi gondolkodás után. Most rajtam volt a csodálkozás sora. — A vad járását? Mire jó az magának, hiszen ha jól látom, maga nem is vadász. — Talán csak az a vadász, aki zöld gúnyát visel? — kérdezte felfortyanva és lenéző pillantásomat is nagyon zokon vehette, mert így folytatta: — Azért mert nincs zöld kalapom, attól még különb vadász is lehetek, mint maga. — Persze hogy lehet. De ahhoz a zöld kalapon kívül fegyverre is szüksége volna. Márpedig úgy látom, magának az sincs .. . Szándékosan provokáltam őt, de nem értette meg. Nem várt őszinteséggel válaszolta: — Hát, igaz, most nincs. De volt... Nem is egy! — tette hozzá önérzetesen. — És hol vannak most a puskái? — Elvették, ellopták — mondta tétován —. Az utolsót ellopták. , — Ellopták? Ugyan kicsoda? — Ha tudnám, kitekerném a nyakát. — Egy kicsit eltűnődött s mintha csak magának mondaná, így folytatta: — Talán a vadászmester volt. Csak ő tudta egyedül, hogy a présházban tartom a puskámat.
