Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Dobšinský, Pavol: Az ördög bűnhődése (szlovák népmese)

— Semennyit, uram — felelte a szolga —, csak annyi legyen a jutalmam, amennyit egyszerre haza tudok cipelni.

— No — örvendezett magában az uraság —, akkor tíz mérőnél többet nem viszel el! — S ráállt az alkura.

Éjféltájban a kazlak körül cséphadarók ezrei szólaltak meg: piff-paff! piff- paff! piff-paff! A pokol valamennyi ördöge összefutott, hogy segítsenek komájuknak, és hajnalra az összes gabonát kicsépelték, kiporolták és széjjelmérték.

Még alig pitymalott, amikor a legény benyitott az úrhoz, s kérte, hogy jöjjön ki megnézni a munka eredményét. Az úr elámult a gyors eredmény láttán. Boldoggá tette a jól végzett munka, s közölte a legénnyel, hogy elviheti a részét.

A derék cséplő odatartja széles vállát, s a háznép jó tíz mérőnyi búzát rak fel a hátára.

— Na elég lesz? — kérdi az uraság.

— Dehogy elég! — mosolyodik el a legény. — Rakják csak tovább. Láthatják, hogy ezzel a teherrel még ugrálni is tudok.

Egy szem gabona nem sok, annyi sem maradt, a legény mind felrakatta a hátára. Az úrnak égnek meredt a haja ijedtében.

— No most már tán elég? — kérdi ismét a legénytől, de az csak mosolyog, hogy: még ez sem elég!

— Csak rakjátok — mondja —, elő mindennel, amitek van; hiszen látjátok, úgy ugrálok, mintha semmi sem volna a hátamon.

Száz hízott disznó özönlik ki az ólakból, és a legény valamennyit a hátára veszi.

— Az ördögbe, elég-e már?

De az ördög csak mosolyog, könnyedén szökdel, s tartja hátát.

Az úr csaknem megpukkad mérgében, de „álld a szavad!“, adott szavát nem szegheti meg ő sem.

— Eresszetek ki száz hízott ökröt — kiáltja a háznépnek —, azokat aligha bírja elcipelni!

De a legény a hátára veszi azokat is, szemébe nevet a mérges úrnak, s mintha semmi sem volna a hátán, fut a gazdájához.

— Na édes gazdám, itt vagyok! — veti le az udvaron a terhét. — Azt hiszem, ezután nem fogja éhhalál fenyegetni, nyugodtan odábbállhatok; letelt az esztendőm. De előbb tudja meg kelmed, ki vagyok. Emlékszik-e arra, amikor az erdőn elveszett az utolsó falat kenyere?

A favágó bólogat:

— Emlékszem — mondja —, hogyne emlékeznék.

— Nohát, úgy nézzen rám, hogy én ördög vagyok; én loptam el a kenyerét, és büntetésből kellett egy évre szolgának szegődnöm kendhez. Na, minden jót!

Oly hangos nevetés hallatszott, mintha háromezer paripa nyerített volna egyszerre. Az ördögök kacagtak kórusban, azon mulattak, hogy a komájuknak egy szegény favágót kellett szolgálnia ...

Veres János fordítása