Irodalmi Szemle, 1979
1979/6 - Kovács Magda: Kelep-Kelep árulása (mese)
— Ugyan, a gólyák művelt népek. Egyiptom a másik hazájuk és ott piramisok vannak. — Tényleg! A piramisok! — a manócskák ettől megnyugodtak. Ezek után kerestünk egy táskát. Nem volt könnyű. Végre mégis találtunk egy megfelelőt, amelyről úgy véltük, hogy a leglaposabb és legsárgább az összes közül. Igaz, kissé egérrágta volt és avas szalonna enyhe illata lengte körül, de, gondoltuk, annál inkább tetszik majd a gólyáknak. A gólyáknak néha egészen furcsa ízlésük van. Főpróbaként néhányszor a hónom alá szorítottam, peckesen járkáltam, mintha karút nyeltem volna, s mikor már minden kifogástalanul ment, előfüttyen- tettem hű parittyásaimat, akik állig felfegyverkezve meg is jelentek Csúzli fővezérrel az élen. Azt éppen nem mondhatnám, hogy egy fontos diplomata fényes kíséreteként hatottak. Maszatos ábrázatuk akut víziszonyról árulkodott, ruhájuk egy sallangos népdalutánzat, térdük táján pedig már kezdett szárba- szökni a retek. De megbízhatóak voltak, akikre válságos pillanatokban mindig számíthattam. Tisztes távolban most is hűségesen poroszkáltak mögöttem. így mentünk a rombadőlt ecetgyár, Kelep-Kelep rablótanyája felé, kies, komor tájakon át... S minél közelebb kerültünk hozzá, annál ijesztőbbé vált a kép. Az ecetgyár csonka kéménye, mint felemelt tiltó ujj meredt az ég felé. Kiszáradt topolyafákon gólyafészkek feketélltek. Sanda tekinteteket vetve ránk, erős csőrű, harcias gólyák sétáltak el mellettünk, mások féliában álldogáltak, mintha azon tűnődnének, vajon hol lehet a másik lábuk. Kelep-Kelep fészke fekete várként tornyosult a leghatalmasabb, villámsújtotta topolya hegyében. Késedelem nélkül megindultam feléje. Fürgén kaptattam fölfelé, hónom alá erősített diplomata táskámmal, piros ruhám sallangjai vido.ran jelezték mögöttem utamat. Kelep-Kelep meg sem lepődött, amikor felbukkantam emberszem nem látta fészke peremén. Előkelő hűvösséggel fogadott. Felmutattam diplomata táskámat, bólintott és csőrének egyetlen mozdulatával beljebb tessékelt. De én inkább kint maradtam, s onnan adtam elő jövete'em célját. — Egyezkedni jöttem hozzád. A magam és a barátaim nevében kérlek, hagyd békén a mi kis tavunkat. Te hatalmas gólya vagy, harminchárom mocsár ura, mi viszont szeretjük a tó lakóit, s bármire képesek vagyunk értük. Barátaim és én számítunk a megértésedre. Békét, nyugalmat kívánunk, s cserébe ugyanezt kínáljak nektek is. Kérlek, hogy jól fontold meg a válaszodat. Kelep-Kelep miután le-lepislantva többször is ellenőrizte parittyás vitézeim harcra kész sorait, bólintott. Jaj, nagyon is könnyen bólintott. Én balga, elvakított a könnyű siker! Azt hittem, alkudozni fog, feltételeket szabni. De nem. Könnyedén, simán bólintott. Én is bólintottam. Megegyeztünk. Ezek után már csak félig süket és vak öreganyját kellett meggyőzni, hogy nem egy egészen nagy béka, hanem egy egészen kis emberke vagyok, s már kúszhattam is vissza a jó hírrel. Víg nótaszóval meneteltünk hazafelé. így legalább a békák és a manócskák messziről hallhatták, hogy nem hiába jártam a gólyáknál. Kitörő lelkesedéssel fogadtak. Szinte mindenki kivonult elénk a partra. Integettek, éljeneztek, ha lett volna sapkájuk, még azt is feldobálják a levegőbe. Bevonulásunk igazán parádés volt. Nem tagadom, jól esett az ünneplés. Ogy viselkedtem, mint egy győztes ókori hadvezér. Fáradtan, előkelően, kicsit elmerengve mosolyogtam és roppantul sajnáltam, hogy egy műkszemnyi frissen hegedt seb nem sok, annyi sem húzódik nap- és szélcserzette férfias arcomon. De annál porosabb voltam. Egészen két elálló fülem hegyéig. Rakoncátlan szöszke hajamban pedig magammal hoztam néhány száraz gallyat, mintegy hadlzsákmányként a gólyafészekből. A mámoros békák azon nyomban ünnepséget akartak ülni, de lebeszéltem róla őket. — Ma-jd holnap, az esküvő napján. Egybekötjük Brekke s valamennyiünk örömét! Felvirradt a másnap, az esküvő napja. Kéken, derűsen, sőt számunkra derű
