Irodalmi Szemle, 1979

1979/6 - Kovács Magda: Kelep-Kelep árulása (mese)

szabadjára hagyva kedvenc kertemet, a Nap-kertet, mit már reggel óta szorgalmasan őrzött a mohó bárányfelhők elől. Lógó nyelvvel, sietve, fél szemmel az égre teklntgetve elmondta, hogy ő még pont korában fedezte fel Kelep- Kelepet, s mikor látta a tó fölött zuhanni, legszívesebben oda rohant volna hozzánk, de az égi nyáj ma különösen sok munkát adott neki.

— Ma hajnalban, amint ott kószáltam az ecetgyár körül, hogy lesodorjam a romos homlokzat megmaradt tégláit — mi tagadás, egy kis szórakozásra vágytam —, fölöttébb gyanúsnak találtam Kelep-Kelepet. Mintha haditanácsot ült volna népes családjával. De ahogy óvatosan elsüvöltöttem a közelükben, elhallgattak, s úgy tettek, mintha csak a hajnalt akarták volnak köszönteni. — Na gondoltam magamban, ezek rosszban törik a fejüket, jobb lesz vigyázni! S tessék, itt van. De, hogy épp a mi tavunk kell neki! Most aztán vége a nyugalmunknak. Ezek után egy fabatkát sem ér többé a kedves kis béka élete. Milyen kár! Szépek voltak az esti koncertek!

Széllel-bélelt sóhajtott, lelki szemei előtt megjelent az esti tópart képe. Szeretett ott elheveredni az egész napi futkározás után az összeboruló sás alatt, s belefeledkezni a sürgő-forgó, szikrázó világba. Mintha szép fényű, parányi drágakövek görögtek volna ide-oda, finoman muzsikálva, s a víz felől zengve szólt a békakoncert.

— Csunyika — nézett rám könyörögve —, ugye kitalálsz valamit? Ugye nem hagyod, hogy Kelep-Kelep kipusztítsa a barátaidat?

— Azt meghiszem, hogy nem hagyom! Ügy elbánok vele, de úgy! — forogtam körbe harciasan, mire a manócskák vihogva menekültek fedezékbe egy lósóska különösen nagyra nőtt levele alá. Ezután a napóleoni pózt már elő sem vettem. Inkább leballagtam a tópartra.

Itt síri csend fogadott. Rezzenéstelen néma világ. — Hé — lépkedtem, s szóltam csendes-óvatosan — Kvarty apó, Brekke, gyertek elő, én vagyok itt, Csunyika, ne féljetek.

De nem mozdult semmi. A levelek alól, a sás tövéből, mint égő rubin kövek, riadt békaszemek meredtek rám.

— Csunyi, tényleg te vagy az? — kérdezte végre egy óvatos hang.

— Nem is egy álrúhás gólya. No gyertek már elő, beszélnünk kell egymással.

Lassú cuppanások, toccsanások, loccsanások jelezték, hogy a megriadt békanép kezd nekibátorodni, s lassan körém gyülekeztek. Siralmas állapotban voltak. Kvarty apó kackiás koronája most féloldalra csúszva csöpögött a sártól. Szegény öreg békakirály! Tegnap volt a kibékülésének nagy napja Brekké- vel, a lányával. Uralkodása alatt egyetlenegyszer sem terjesztette fekete árnyékát vízi birodalma fölé gólya. Biztonságban, békességben, zavartalanul éltek. Leszámítva a kisebb belső viszályokat, mint Brekke lázadását is. Ami így történt:

Kvarty apó szerette volna már letenni fejéről a súlyos aranykoronát, s átadni fáradt testét az iszapnak, ahogy mondogatta, ezért elhatározta, hogy az idén férjhez adja egyetlen lányát, Brekkét. Egy főrangú békafit szemelt ki számára az Udvari Kamarakórusból. De Brekke kövérnek és hamis hangúnak találta, s toporzékolva tiltakozott.

— Dehát akkor kit szeretnél férjedül? — kérdezte siránkozva Kvarty apó.

— Vak-Vakot — válaszolta Brekke dacosan.

— Vak-Vak? Ilyen nevű főrangú emberünk nincs is — csodálkozott Kvarty apó.

— Vak-Vak nem főrangú, apám, s ennek megvallom, őszintén örülök. Vak- Vak a Nagy Vegyes Népikórus szólóénekese. S neki van a legércesebben zengő hangja a világon. És ha nem nyávogna esténként tróntermedben a Kamarakórus, ami csupa elhízott, tunya, hamis hangú főrangúakból áll, már magad is hallhattad volna!

— Mit merészelsz, te lány — dobbantott Kvarty apó mérgesen —, sértegeted az Udvari Kamarakórust? Hát nem tudod, hogy az szent és sérthetetlen minden halandó, még a királylány előtt is? Tudd meg, azért is közülük keresek neked férjet!