Irodalmi Szemle, 1979

1979/5 - FIGYELŐ - Bodnár Gyula: Tomaszewszki és Marivaux wroclawl találkozásáról...

1744-ben bemutatott Disputát választotta és alkalmazta színpadra Henryk Toma- szewski a wröclawi Pantomim Színházban. Tomaszewskiről ugyancsak el lehet mondani, hogy neve egy külön fejezetet fémjelez a sokszínű lengyel színházi életben. Világhírű avantgarde műhelyét, a Pantomim Színházat, amelynek ő a megalapítója (1958), igazgatója, művészeti vezetője, rendezője, koreográfusa egy személyben, nem is emlegetik másként, mint Tomaszewski színházának. Az elmúlt év őszén éppen akkor vendégszerepeitek Poznanban, amikor jómagam is a városban tartózkodtam, a helyi lap, a Glos Wielko- polski szerkesztőségének vendégeként. Megvallom: amikor a lap helyettes főszerkesztője nagyon kedvesen fölajánlotta a színháztól kapott tiszteletjegyét, és elragadtatással beszélt az előadásról — ilyet úgyse látott még! —, öt mondatot se tudtam volna mondani a wröclawi társulatról, és sejtelmem se volt arról, hogy aznap este a poznaní operában milyen élményben és látványban lesz részem. (Szándékosan választottam ki az élményből a látványt. Remélem, alább majd kiderül, hogy miért.)

Henryk Tomaszewski tizenötödik „műsorának” forgatókönyvében szabadon kezelte Marivaux művét, olyannyira, hogy az első felvonásban hope de Vega egy alig ismert darabjából is fölhasznált motívumokat. Sőt, olyannyira — és ezzel kellett volna kezdenem —, hogy a szöveget teljesen elhagyta, illetve átfogalmazta a mozdulatok, gesztusok nyelvére, átvitte egy rá jellemző kifejezési rendszerbe. Tehát nem Marivaux, hanem Tomaszewski Disputa ja elevenedik meg előttünk — anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzana

— a szintén világhírű és Tomaszewskivel régóta együttdolgozó Kazimierz Wišniak részletesen kidolgozott és korhű, a rokokó levegőjét árasztó színpadán. Mindjárt az első pillanatokban elbűvölő a mozdulatok, táncok gráciája, könnyed bája; játszanak, „mesélnek” a testek, az arcok, a szemek, belőlük „halljuk ki” a vitát, bennük születik meg, szűnik meg, vagy éppen győzedelmeskedik szemünk láttára a szerelem. Miközben szól Handel, Purcell, Nini Roto zenéje, amelybe olykor-olykor népi muzsika is keveredik. A disputa a hercegnő és a herceg között zajlik egy játék (az első felvonásban) és egy kísérlet (a másodikban) formájában. A játékot, amelyet a hercegnő fényes szalonjában egyszerre látunk az előkelő udvarhölgyekkel és nemes ifjakkal, a hercegnő írta (és rendezi). Azt állítja benne, hogy csak a lányok tudnak hívek és alázatosak lenni a szerelemben, a férfiak bűnösök, tőlük származik a rossz. A játékban főszereplő költő hűséget esküszik menyasszonyának, akit — állat képében — rövidesen megcsal. Aztán már hiába keresi a lányt, mert az szigorú kolostorba vonult, ahol — miután teljesen meztelenre vetkőztették és fölmutatták meztelenségében (a közönségnek is) — fekete csuhások elkészítették testének gipszmását, vagyis gipszbábuként él tovább a lány. A hercegnek nem tetszik a játék, más a véleménye is. A hercegnőt, a többi jelenlévővel együtt, meghívja melegebb színű fényekkel árnyalt pompás kertjébe, hogy legyenek tanúi az ő kísérletének, nézzék meg, hogy az a három lány és három fiú, akiket a parancsára — húsz évvel ezelőtt, csecsemőkorukban — elválasztottak anyjuktól, és egymástól, a világtól, az emberektől teljesen elzártan nevelkedtek, csak a gondozójukkal volt kapcsolatuk, hogyan fognak viselkedni most, amikor majd kilépnek a világba, hogyan fedezik föl környezetüket, a saját testüket és a „másikét”, hogyan kél életre bennük a szerelem és más érzések, a gyűlölet, a hűtlenség, amelyek majd elnyomják a szerelmet. A herceg jelzésére kiengedik az első ifjú párt. Szépek és csaknem meztelenek. Erőteljes vonaglásaikban az egymás testét vizsgáló, a látható-ta- pintható nemi különbözőségeket fölfedező mozdulataikban eszmélésük fejeződik ki, majd a lány viselkedésében az is, amire a herceg számított: magáévá teheti a lányt (imitált nemi aktus a színpadon), akinek a hűtlensége gyűlöletté változtatja és megsemmisíti a friss szerelmet. Szemet gyönyörködtető a következő két pár világra eszmélésének és egymásra találásának a megjelenítése, miközben a kísérlet tanúi, az ugyancsak korhű jelmezekbe bújtatott nemes hölgyek és urak, szolidan or- giáznak. A két lány és a két fiú nem cseréli össze szíve választottját, mindegyikük tudja, kihez tartozik, és hiába próbálja a herceg — a külső hatalom — szétválasztani őket, megsemmisíteni szerelmüket, újra meg újra egymáshoz simulnak, szinte tapadnak, a testek. És az eddig uralkodó erotika szinte egyszerre eltűnik az előadás atmoszférájából (noha nagyon is erotikus a fiatalok tánca, egybefonódása), és a szerelem szépsége váltja föl, ez a meghatározó ezekben a pillanatokban. És hát