Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Ars poetica
s egy tükör], A dobozember csak deréktól lefelé látja az embereket. Ami ezen felül van, fényképezőgép és tükör segítségével észleli. Neki mindenképpen előnye van: nem látják. Csak azok félnek, akiket bámulnak, néznek. Az emberek nehezen viselik el a környezetükben élők tekintetét, s csak úgy tudnak élni, hogy reménykednek embertársaik tekintetének tökéletességében és az optikai csalódásban: egyformán öltöznek, nyiratkoznak; mindent elkövetnek, hogy ne különbözzenek egymástól. Mihelyt az ember olyan helyzetbe kerül, hogy feladatává válik a nézés, máris megfelelő ellenszolgáltatást követelnek tőle; pl. moziban, színházban. Aki néz, fizet érte, akit pedig néznek, az pénzt kap. Az emberek kilencven százaléka „leske- lődő”, s innét pedig már csak egy lépés a dobozemberségig. Te megtetted azt a lépést, és olyan tapasztalatokkal rendelkezel, amellyel csak a dobozember rendelkezhet. [Akinek elviselhetetlenül unalmas a dobozban, nyilván nem igazi dobozember!) Te tudod, hogy az a meztelen lány, aki kicsalogat a dobozból, mint csigát a házából, úgyis elmenekül, elhagy; ha azt hiszed, hogy a doboz alagút, amelynek végén az a bizonyos meztelen lány áll, s általa kijuthatsz az alagútból, tévedsz. Nem jutsz el sehova. S ráadásul elveszted a biztos menedékedet: a dobozt. A dobozt, amely ugyan nem véd meg a légpuska golyójától, nem véd meg a pusztulástól, a haláltól, de mégis biztonság, de mégis élet. Kísértenek a dobozok. A dobozok, mint tárgyak. Az a doboz, amely regényünkben a nyilvános illemhelyek mögötti szemétbe való, s mi mellett naponta elmész anélkül, hogy észrevennéd, végre fontos szerephez jut. A romlás felé haladó világ jelképe lesz. Kísértenek a dobozok; dobozokról olvasok, és egyre több dobozt látok. Néha már a barátaim testére is dobozokat képzelek. Lehetséges, hogy rövidesen vennem kell egy-egy méter hosszú, egy méter széles és egy méter harminc magas préselt kartonlemezből készült üres dobozt? Lehet, hogy a nyár elején elkezdem az anyagok gyűjtését? Bár a nyár kezdete a legnehezebb. (Európa, 1978) Mészáros Károly Ars poetica Mi a költészet lényege? Hogyan születik a vers? Mi dolga lehet a költőnek a világon? Van-e társadalmi küldetése? És szüksége van-e egyáltalán költészetre az. emberiségnek? Ezek és az ezekhez hasonló kérdések, évszázadok, sőt évezredek óta foglalkoztatják a költőket. S nemcsak a költőket,, hanem általában minkenkit, aki szereti vagy — éppen ellenkezőleg — nem szereti a verset. Mert a költészet sohasem volt „magánügy”, s napjainkban is tapasztalhatjuk, hogy költészet és vers dolgában szinte mindenki „szakembernek” képzeli magát. A kérdéseket természetesen nemcsak felvetették, hanem — ki-ki a maga módján — válaszolni is próbáltak rájuk. S ahány ember, annyiféle válasz: egyesek misztifikálni próbálják a költészetet, misztériumot „csinálnak” az alkotó folyamatból, mennyei magaságokba emelik és tökéletes embernek kiáltják ki a költőt, mások viszont azt állítják — s minden bizonnyal ők állnak közelebb az igazsághoz —, hogy semmi titok, semmi rendkívüli, semmi isteni sincs a költő mindennapi tevékenységében; ugyanolyan munka az, mint mondjuk a mesterembereké: verítékes, szüntelen cselekvés, mindenekelőtt annak érdekében, hogy jobb legyen a világ, boldogabban és igazabbul éljen' az ember. A válaszokat, persze, csupán az- egyszerűbbség kedvéért csoportosítjuk & két pólus közé, amelyek között az átmeneteknek a lehető legszélesebb skáláját találjuk. A Václav Kubín előszavával megjelent Ars poetica című cseh nyelvű kiadvány csupán egy töredékét tartalmazza a költészettel kapcsolatos kérdésekre adott válaszoknak. S a „csupán egy töredékét” kifejezést egész nyugodtan alá is húzhatnánk. Mégis: a könyv, ez a rendkívül gazdag, tartalmas könyv, több mint 570 oldalasra
