Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „... minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útjára kényszerül” (Beszélgetés Dobos Lászlóval)
elhallgatása is. Elbizonytalanodás, igen, talán ez a legjobb szó. Például egyre kevesebb gyermeket iratnak magyar iskolába. A nemzetiségi elbizonytalanodás kézzelfogható következménye ez. Választ váró kérdések sora áll előttünk, amelyek fölött szónoki fordulattal vagy kézlegyintéssel nem lehet napirendre térni. Hídnak lenni, közvetíteni népek, kultúrák, irodalmak között — gyakran és előszeretettel hangoztatjuk, hogy ez a csehszlovákiai magyar nemzetiségi irodalom egyik legfontosabb történelmi feladata. S közben hol józan tárgyilagossággal vizsgáljuk és értelmezzük a kérdést, hol önmagunknak tetszelegve, hol pedig erőnket és lehetőségeinket alábecsülve. Ügy vélem azonban, hogy a hídszerep korszerű, napjaink realitásait is számbavételező értelmezésével adósai vagyunk még önmagunknak ... — A hídszerep Közép-Európa történelme által létrehozott és aktualizált fogalom — egyszerre felismerés és szükséglet. Lényege az egymás iránti erkölcsi felelősség: különböző nyelvű és természetű kultúrák közvetítése, ismertetése, közelítése, rokonítása. A hídszerep a nemzetiségi irodalmak földjéből-humánumából sarjadt program, s mára már szocialista politikum is. Neveket sorolhatnék, akik életük földbe süppedéséig tartják a kultúrákat közvetítő híd íveit. Fábry Zoltán írta az Irodalmi Szemle indulásakor: „Oszloptartők voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott. A való érdemben sose vállalt minket. Légüres térbe kerülve, kariatidákká merevedtünk.” Negyven év komor summázása ez. S azóta? Közvetítő szándékunk történelmi beidegzettséggé erősödött. De egy nagy felismeréssel is gazdagodtunk ennek kapcsán: a tolmácsolás nem vállhat az irodalom főfoglalkozásává, egyetlen tennivalójává. Még a számbelileg kicsinek mondható nemzetiségi irodalmakban sem. Társadalmi helyzetünk eleve többre képesít bennünket. A hídszerep már negatív tapasztalás is: kísért az erkölcsi vállalások és nemes szándékok veszélye — a frázis, a divattá fényesedés. Úgy érzem, ha konkrétum nélkül vesszük szánkra e szót, zsugorítjuk, koptatjuk, az alkalmi szónoklatok és pohárköszöntők garatjára öntjük. A kölcsönösség is a hídszerep tapasztalata: az irodalom, a kultúra hídjait hosszú távon csak a kétirányú forgalom éltetheti. Nemzeti-nemzetiségi-nemzeti irodalmak között a viszony kétirányú: a szlovák, cseh és magyar irodalom miként vállalja nemzetiségi irodalmunk létét és gondját? A választ nem a szónoklatok, nem az udvariasság, hanem a tények szintjén kell mondanunk. Nem kellene-e módosítanunk a hagyományos hídszerep-értelmezésünkön? — A hídszerep egyszerre ereklyeszerű és aktuális tétel: olykor az az érzésem, hogy a lényegét újra kell fogalmazni. Kelet-Közép-Európában megnőtt és felgyorsult az emberi közeledés lehetősége. Ezáltal az irodalom és a kultúra hídjain kívül más hidak is keletkeznek. Kelet-Közép-Európa szocialista térségében ma intenzív gazdasági, szellemi, emberi forgalom bonyolódik. Itt egy más történelmi, szociális, társadalmi, államközi valóság van kialakulóban. Az emberi érintkezés, az emberi kapcsolatok új helyzetet, más életérzést teremtenek. így az irodalmi híd a néptestvériség útjává szélesedhet. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy a sokirányú, nagyméretű integrálódás miként hat vissza a nemzetiségi létre? A nemzetiségi lét struktúrája irodalmunkra és az egész szellemi ténykedésünkre? Pontosabban: e folyamatban hogyan alakul a „többség” és „kisebbség” viszonya? Mert voltaképpen ettől függ, hogy a nemzetiségi irodalom a sokirányú kiterjedés, a kölcsönösség s az egyenlőség elvein épülhet-e, nőhet-e tovább, avagy a védekezés, a nemzetiségi lét mentésének a gondjába görcsölődik. Az integrálódás hatalmas erejű folyamatát én úgy fogom fel, mint a háztól házig, néptől népig, irodalomtól irodalomig vezető hidak sorát. Mert egymáshoz közeledésünk így válhat a humánum és az emberi felszabadultság állandó forrásává.
