Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Moyzes Ilona: A barokk tükör (novella]
— Tudod mit? Törjük föl a lakatot, holnap szerzünk egy másikat, visszajövünk és lecsukjuk — javasolta végül is Tihamér. De Olga nem merte. — Megtudná az anyósom, hogy én voltam — válaszolta bizonytalanul. Izzadt volt, sápadt, ideges. Laura kezében remegett a lámpa. Nagyon szégyellte magát. Átkozta a pillanatot, amely ide vezette, de honnan sejthette volna, miben sántikál a két testvér. Sírni, üvölteni támadt kedve, idecsődíteni a falut, vagy elfutni nagyon messzire, hogy egyiküket se lássa többé. De hová futott volna az éjszakában? Állt hát, nézte a lámpa imbolygó fényét, a sok kacatot köröskörül. De bármit is nézett, bárhova tekintett, csak egy valamit látott: Olga két nagy kezét, vastag, puffadt ujjait, amint a láda teteje felé görbülnek. Hányingert érzett, rosz- szullét környékezte. Arcának izmai alig láthatóan rángatóztak, ajka reszketett, csak a tekintete volt merev, akár egy viaszfiguráé. — Rosszul érzem magam, lemegyek — szólt fojtottan. A két testvér ijedten ugrott talpra, s csak azt látták, hogy egész testében reszket. Levitték a közben megágyazott pamlagra. Erős nyugtatóval csakhamar elaludt. Három óra tájban arra ébredt, hogy Tihamér az ágya szélén ülve széles sávban fújja a füstöt. Olga lezárt szemmel sóhajtozott. Csupasz lábát papucsba bújtatta, s kiment. A nagy udvar csendes volt, a reggel mozdulatlan és hűvös. A fák éretlen, soványka szilváin harmat csordogált s egy távoli udvarban hármat kukorékolt a kakas. Laura megborzongott, a hajnal sűrű, nedves párája áthatolt hosszú hálóingén. Vállára vetett könnyű pongyoláját összébb húzta, hogy védekezzen ellene. Nem volt kedve bemenni. Karba tett kézzel sétált a hideg kavicson. A házban lévő két emberre gondolt. Az egyik cigarettázik, a másik sóhajtozik. Tihamér ideges, vaskos gyávasága szinte kézzel fogható; soha nem fogja visszatenni a tálcát. Olga soha nem fog beletörődni veszteségébe, tótágast áll benne a kapzsiság. Acsarkodjanak csak, hisz ezek tetőtől talpig korhadt valakik. A kincs megszállottjai. Emberi esendőség, de ilyen eszközökkel a birtokukba jutni? Őt zúzódások érték tegnap. Ismeri magát, nehezen fogja kiheverni. S megbocsátani azt, aminek szemtanúja volt? Soha! Iszonyat. Az a barokk tükör olyan, mint egy szemfedő. A színe, a pompája halotti. Gyilkos hűvösség árad belőle ... Éppen az ellenkezője annak, amit ő akart... Ö társról álmodozott. Rövidnek tartotta az életet, de magányos órái olykor igen hosszúaknak tűntek. Hitt a lélek melegében, az ember egyik ősforrásának vélte. Rá volt szorulva. Nem tartozott azok közé, akik örök panaszaikkal futkosnak az emberek között. Inkább kerülte őket, félt tőlük, mert mindig későn vette őszre, ha sérelem érte, s nem volt annyi lélekjelenléte, hogy kellőképpen visz- szautasítsa. Neki elég lett volna egyetlen ember közelsége, akivel a hétköznapok nehezét megosztja. Tihamérnak szánta ezt a szerepet, bár a választás nem az ő részéről történt. Olgát évek óta ismerte, s a Nap asszonyának tudta, mert mindig kedves volt, mosolygott, nevetett. Igaz, futó találkozások voltak, s egy ember megismeréséhez ennyi nem elég. Teri figyelmeztette, de neki a másra hallgatás nem stílusa. Ösztönös embernek tartotta magát, Terit rosszmájúnak. Elfogult volt, š csődöt mondott az ösztönössége. Vesztett. Számára Olga nem a Nap asszonya többé. Olcsó nyájassága csak a naiv lelket hálózhatja be. Törvény, hogy a rossz előbb-utóbb önmagát semmisíti meg . .. S Tihamér? Egy összetört cserépedény. Ő nem tudja összerakni széthullt darabjait. A szíve nem tudna visszatérni ebbe a dicstelen, szomorú tákolmányba. S ha csak ez az áldatlan ezüst okozta volna . .. Néhány évi ismeretség nem nyitotta fel úgy a szemét, mint ez a háromnapi túra. Három nap alatt egy egész sorozat... Laura teljesen elgyöngült. Ügy járt, mint az alkimista; amikor majdnem arannyá lett a koty- valék, hirtelen minden elromlik és összedől. A nagy udvar legtávolabb eső zugában járt. A távoli erdők mögött az ecetszínű hajnal jelezte ébredését. Hanyag léptekkel a tornác felé tartott, halkan lenyomta a szoba kilincsét, nem nézett se jobbra, se balra. A két testvér hall
