Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „... minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útjára kényszerül” (Beszélgetés Dobos Lászlóval)
giai vizsgálata és ábrázolása is. Azaz: a többirányú kiterjedés. Időt és teret kell meghódítanunk, s ugyanúgy az emberi lélek mélységeit is. Már első szépírói jelentkezésedet, a másfél évtizeddel ezelőtt megjelent Messze voltak a csillagokat is érett és kiegyensúlyozott, problémaérzékeny és eszközeiben korszerű, jól szerkesztett regényként üdvözölte a kritika. Mit jelent ma korszerűnek lenni, korszerű regényt írni? — Jó regényt írni. És tovább talán nem is kellene folytatnom a választ. Amit mégis mondok, az tulajdonképpen csak kiegészítés. A korszerű regényre sok példa van, de recept nincs rá. Ezért inkább a mai regény néhány jellegzetességéről szólnék. Először is itt van az idő problémája. A mai regényidő lényegesen felgyorsult, voltaképpen ezzel függ össze az időfelbontás, az idősíkváltás is. Másodszor: megszaporodtak a regény ismeretforrásai. Régebben azt mondtuk: az életet ábrázolja, az életet tükrözi. A mai regényhez az a bizonyos élet sokféle vonatkozásban szükségeltetik. Megnőtt a regény szövegének jelentősége, a mai próza képisé- ge összetettebb és több jelentésű. Harmadszor: az asszociatív, képzettársító mondatszerkesztés, a tömör nyelv, a racionális cselekményvezetés, a gondolatiság. És még sorolhatnám a mai regény eszköztárát. De akárhonnan is nézem — kezdve Apuelius Arany szamarától egészen Marquez Száz év magányáig —, azt látom, hogy a korszerűséget a valósággal való megbirkózás hozza magával. Mert a korszerűség bennünk van. Ez egy nagy bozót... Legalábbis első látásra annak tűnik. Az irodalom kifejezőeszközeinek változását tulajdonképpen az ember létformaváltása kényszeríti ki. Az Egy szál ingben-ről megjelent kritikák fölemlítik az idősíkok váltását — egy helyt elismerésként, másutt bírálatként. A magam mentsége: nemzedékem gondolkodásában két idő van jelen. Magamban hordom a parasztvilág pusztulását, idejét és viszonyait, de ugyanúgy egy más, városi létformát is. Tehát két idő, két létforma tudatosul bennem. E létformaváltásnak egyik ismérve a kiterjedés, tér és idő kiterjedése. A tudomány megnőtt szerepe, a tárgyak értéke, a világ összezsugorodott távolságai, a történelem, a gondolkodás kitágult térségei mind-mind e folyamat részei. Mindez természetesen feszíti, alakítja az irodalom megszokott eszközeit. A korszerűség moraja tehát valahol mélyen, az idő gyomrában kezdődik, s ha közérzetté válik, irodalmi- zálódik is. írásaidnak egyik legjobb erénye a szép nyelvezet. Hol erednek a forrásai, illetve a szű- kebb szülőföld, a Bodrogköz mennyit adott hozzá ehhez a nyelvezethez? — Regényeim nyelvének forrásait természetesen gyermek- és ifjúkorom világában, mindazokban az eseményekben és élményekben kell keresni, amelyeket az anyanyelvvel együtt szívtam magamba. Ez általánosítható és az írók nagy részére vonatkoztatható: a nyelv forrásait az esetek többségében az otthon, a szülőföld, egy város vagy egy táj adják. Ezért ide illik a kérdés: a legutóbbi könyvemben beszélt nyelv hasonlít-e gyermek- és ifjúkoromnak a családban, rokonságban, a szűkebb népközösségben használt nyelvéhez? Némileg, nem teljesen, hasonlít — ilyen válaszok jönnek a számra. Az írás szempontjából azonban nem is a hasonlóság a legfontosabb, hanem, hogy a nyelv logikáját tegye magáévá az ember. A szófűzések, a mondatalkotás, a képiség, a szókincs, a hasonlatok, a képzettársítások, a fogalomalkotás logikáját. A Bodrogközből magammal hozott nyelv szép, tiszta, gazdag-, a nép- és köznyelv szintjén. Nekem irodalmi, művészi erejét kell felmutatnom. Azaz: teremteni a nyelvet, építménnyé magasítani. Nem akarok egyszerűsíteni: tudom, a szülőföld-forrású nyelvet állandóan gazdagítják a más nyelvi vidékek, termékenyíti az alkotás izgalma, a remekművek gazdagsága, más nyelvek birtoklása. Ám az író nyelvteremtő felelőssége mindig ugyanaz marad. Illyés, Tamási, Weöres, Sütő — és még sorolhatnám a neveket — megannyi nyelvteremtő. E gond ránk is nehezedik, egyenként is, irodalmunk egészére is. Milyen nyelvet beszél a csehszlovákiai magyar író? Köznyelvünk általános romlásával párhuzamosan romlik-e az irodalmi nyelvünk is?
