Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: „... minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útjára kényszerül” (Beszélgetés Dobos Lászlóval)
rint, világosan, érthetően beszél. Hadd idézzek most belőle néhány mondatot: .. az irodalom változásaira, fejlődésére igenis hatást tesz az én-tudat megléte vagy hiánya. Az én-tudat pedig a literatúra fogalomrendszerében az irodalmi lexikonokat, történeti munkákat, az alkotás gyökereit kereső monográfiákat és írói interjúkat jelenti, s ezentúl még számlálatlan sok dolgot. Egyszóval: önismeretet. ... Csak a biztos én-tudat, azaz önismeret után beszélhetünk öntudatról, eszmeiségről és az irodalmi feladatokról." A fentiek értelmében pedig nem éppen lebecsülendő szerep jut a sorozat által szorgalmazott emlékezéseknek, visszatekintéseknek, ön-élveboncolásoknak is. — Értem mit mondasz, a véleményemet mégis csak ismételni tudnám. De térjünk inkább vissza az eredeti kérdéshez. Emberi-írói felkészülésen én az anyaggal vívott állandó küzdelmet értem. S e küzdelem tárgya, a csehszlovákiai magyar múlt és jelen: az emberi lét kiterjedéséért folytatott permanens küzdelem. Ebből nőhetünk valamivé ... Hogy mikor indul az emberben az író, nehéz meghatározni. Vannak ugyan megfogható jegyei, de megítélésem szerint az írás jóval az első vers, első novella előtt kezdődik. Amikor az ember még valahol önmagában próbálkozik. Ügy érzem, hogy ezek a belső „megjelenések” a döntőek. Az írás az emberélet legmélyebb rétegeiből jön. A kiváltó ok, ami a természetes közlésvágyat bennem a felszínre juttatta, a megaláztatás érzése. 1945 és 1949 között a sárospataki tanítóképző diákja voltam. 1947 telén hazajöttem Patakról, s egy tanyára, Fejszésre vezényeltek teherautót rakni. A premontrei prépost- ság cselédeit pakoltuk, Csehországba deportálták őket. Komisz télidő volt, hideg, szél- fúvás. A kollektív bűnhődés gyakorlati vetülete — számomra ez volt az első emberi megrendülés a háború után. Közvetlenül ez az „élmény” ébresztette föl bennem a közlésvágyat. Visszaszöktem Patakra, s a történetet megírtam az iskolai lapba. Valahogy így kezdődött az íróságom: az emberi megrendülések, megaláztatások hatására. S talán ezzel is magyarázható, hogy első két könyvem ezeket a megaláztatásokat mondja, a magam körül látott, tapasztalt igazságtalanságot. Az utóbbi időben egyre több azoknak az írásoknak, történelmi-történeti esszéknek és emlékezéseknek a száma, amelyek a csehszlovákiai magyar kultúra és nemzetiségi élet ötvenes évek eleji újraindulásának lehetőségeit és körülményeit vizsgálják. Te hogyan emlékszel vissza erre az időszakra, s hogyan jellemeznéd társadalmi-közéleti belépőd feltételeit, s magát a kort? — Minden közösség, amely megérintett, életem rétegévé vált. Éltem a kisparaszti életet, gondjait, nincstelenségét. Szülőhelyem, Királyhelmec, parasztfaluból alakult nagyközséggé, kisvárossá, járási székhellyé. Élményem a kisvárosi lét minden rétege: napszámos, kisiparos, kereskedő, hivatalnok, református, katolikus, zsidó. Sokszori élményem a gyerekszemmel látott háborúzó katona. Életem egyik fontos időválasztója a háború: negyvenöt után bennem és kívülem kétfelé ágazik az idő. Egyfelől a magyarországi református iskolát hozza magával, a nyomor szélét súroló nincstelenség&t. A pedagógusélet reményét — lehetek tanító és kántor —, valamiféle esetlen, alaktalan illúziót a régi élet folytatásáról. Valóság és romantika parttalan keveredése életemnek ez a korszaka, a paraszti élet nemzedékekbe fojtott feszültsége, s az egyházi iskola vaskezű puritánsága. Testemen még régi utak pora, de már reped rajtam a ruha, talpam alatt nyílik ketté a föld. A zsoltárok ideje, s az első indulóké. Másfelől ott van a szülőföld, a haza: társadalmi, szellemi, emberi légüres tér. A nyarakat, a sátoros ünnepeket otthon töltöm. A társadalmi cselekvés ereje — más híján — bálokban, pincékben, ivászatokban folyik el. A bál jó ideig „társadalmi” fórum is — vígság helye és „konfliktusoké” is: farkasszemet nézünk a frissen jött szlovák hivatalnokfiúkkal. S verekszünk a lányokért, táncokért, a prímásért, muzsikáért — alapjában primitív, elementáris emberi jogainkért. A bizonytalanság évei ezek. 1950-ben tanítónak álltam. Pedagógusvilág, pedagógusközpontú szellemi élet: a kultúrateremtés első mozdulatai. Oj történelmi helyzet, szülőföld és haza most válik sajátunkká — megnyílt a cselekvés lehetősége, másféle emberi kiterjedésünk, önbizal-
