Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: A világtudat és világhorizont kérdésének felvetése két háború közti kisebbségi irodalmi életünkben
lEHaCo) immrrLTF Turczel Lajos A VILÄGTUDAT ÉS VILÄGHORIZONT KÉRDÉSÉNEK FELVETÉSE KÉT HÁBORÚ KÖZTI KISEBBSÉGI IRODALMI ÉLETÜNKBEN Ismeretes, hogy Fábry Zoltán kisebbségi magyar irodalmunknak a világ felé való nyi- totts'vit, s a haladó európai (külföldi) irodalmakkal való termékeny kapcsolatát a V rsz-írű fejlődés egyik fő biztosítékának és a kisebbségi létből önként adódó pro- vineializmus-veszélyezetts g hatékony elmulasztójának tartotta. „A költő világot néz és világot lát — írja a kés poeticá-ban. — A költészet világszemlélet, és ha a költő hangja visszhangbiztosítón nem ütközik világhorizontba, akkor eifúl, önzsírjába fullad. Az anyanyelv csak a világgal egyező és világkorrespondeáló ritmusban leli meg teljesebb mondanivalóját — az emberiség anyanyelvét — és így visszhangját. A visszhang, a visszhangbiztonság . .. két tényezőn múlik: a nyelvhűségen, a nyelvjövőn és a világtudaton, világhorizonton. Ahol csak az egyik érződik, ott nem adódhat teljes visszhang ... Tapadó, anyaölként visszahúzó röghűség nyelve nem verhet adottságon túli visszhangot, és megfordítva: a világbatárulkozás nyelvhűség nélkül hitelét veszti" (Harmadvirágzás, 195. oldal). Fábry idézett gondolataival és kifejezéseivel több kérdést fel lehetne vetni, és közülük ez lenne a legnehezebb: volt-e, van-e és milyen mértékben a csehszlovákiai magyar irodalomnak „világkorrespondeáló ritmusa”? Az e kérdésre adandó válasz igen kiábrándító lenne, mírt ha irodalmunknak már bizonyos távlatból szemlélhető első szakaszára szorítkoznánk, akkor megállapíthatnánk, hogy annak egy (és nem kicsi) része „önzsirjából” (avult hagyományokból) táplálkozott és „önzsírjába” (provincializmusba) fulladt; azok a próbálkozások pedig, amelyek eszmei vagy formai szempontból szinkronban voltak a fejlődéssel (a valóságirodalom, a novellisztika legjava, Győry Dezső kisebbségi és antifasiszta lírája, Forbáth és Földes avantgardizmusa stb.), nem hoztak kielégítő, kiegyensúlyozottan európai vagy összmagyar szintű eredményt, s részben elszakadtak a kisebbségi létproblémáktól. A szerény eredmény azért is meglepő, mert a két háború közti irodalmi életben folyamatosan tapasztalhatók olyan törekvések, melyek a világtudat elmélyítésén, a világhorizont kiszélesítésén munkálkodnak. Ha példákat keresünk, akkor elsőként ismét csak Fábryra hivatkozhatunk, akit a „világbatárulkozás”, a korabeli külföldi irodalmak iránti érdeklődés fellépésétől kezdve jellemez. Ha leszámítjuk azt a rövid ideig (talán csak hónapokig) tartó állapotot, amikor az átélt háborús borzalmakat az esztétizmus és a dekadencia szellemében fogant irodalommal akarta kompenzálni, amikor saját szavai szerint csak „pihenni akart, piszok és vér után hazatalálni az intellektuális örömökhöz”, akkor azt mondhat
