Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Moyzes Ilona: A barokk tükör (novella]
egyenesen állva várta a szoba közepén. Nem sírt. Szeméből zöld, mérges nyilak; röpültek a menye felé. — Hogy történhetett ez? Miért nem hívtál, amikor láttad, hogy a halálán: van? — Bezzeg a barokk tükör nem ment ki az eszedből —, akarta mondani, de idejében észbe kapott; a halott ágya mellett nem ildomos ilyesmiről vitázni. Aztán csak nem hagyta békén a gondolat, mert megint sivalkodni kezdett: — Hisz te egy szóval sem említetted, amikor bejöttél hozzám, hogy apa meghalt. ___Te... te csak a tükröt emlegetted ... Olga két kezébe temette arcát és hangosan felzokogott. Ritka jó természete volt; megrendelésre tudott sírni, nevetni is. — Akartam én, de anyuka nem hallgatott meg, — zokogta fuldokolva. Az öreg nagyságos epésen legyintett, egy ideig nagy sebbel-lobbal járt fel alá,, majd az ágyhoz lépett, letérdelt, s hangosan mondani kezdte a miatyánkot. Hát? mégis... — gondolta magában. — Sikerült a terve. A bestia... Hogy az: Isten... és összezavarta az imát. Elakadt, és élőiről kezdte az egészet. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben ... Ördög-pokol... Hogy ez a Sanyi hová tette az eszét, amikor ezzel a hétszilvafás tenyeres-talpas hölggyel összekötötte az életét? Hozományul három félárva kölykét hozta. Meg a vénségét. Nyolc évveľ idősebb a fiúnál. Rájött ő már a tévedésére, s most italba fojtja a keserűségét. Csak rosszabb vége ne legyen. A sógora is — Olga nővérének a férje — főbelőtte magát, pedig jóravaló ember volt. Mert ezeknek csak a mammon kell. A vagyon a fontos, aminek sohasem voltak a birtokában. Nekem unokát sem szülhet, halott már az ő öle; alig is fiatalabb nálam. Elmehetne a szövetkezetbe fejőnőnek, ott még talán hasznát vennék. Még hogy a barokk tükör?... Szerencse, hogy az értékek nagy részét Zsuzsához szállíttattam. A két nagy láda ezüstről sem tud semmit, hál’istennek. Jó helyen van a kémény mellett. Temetés után menjen Isten hírével, semmi szükségem rá tovább. Sejtettem, hogy az „önfeláldozása“ sokba fog kerülni. Az Örzse szívesen feljött volna a faluból, de ez tolakodott az „apuci“ mellé. Hízelegni, azt tud. A híres ezüst barokk tükör kéne neki. Hát abból ugyan nem eszik ... — szenteltessék meg a Te neved... És ki tudhatja, igaz-e az egész? — ötlött fel benne a gondolat, s mintha darázs csípte volna meg, felugrott és Olgát kereste a tekintetével. Olga ott térdelt mellette, eddig észre se vette, s megint elhalasztotta a mondanivalóját,, mert eszébe jutott a halott. Fennhangon folytatta az imádságot, ahol abbahagyta: — Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma ... Ni, a vén szipirtyó, ennek aztán betett a barokk tükör. Azt se tudja, mit csinál. Belekap az imába, utána nagyokat hallgat és nem tudja, hol hagyta abba... — leste Olga az anyósát. — Adtál már a lányodnak eleget, most rajtam a sor. Kiérdemeltem, három héten át virrasztottam. Elviszem a jussom, a Sanyiét is, hiába sápitozol. — Egyik se jobb a deákné vásznánál — sóhajtott Mari, az öreg cseléd, aki önkéntelenül is szemtanúja lett a néma gyűlölködésnek. — De hogy még a halott mellett is így acsarkodnak az istentelenek? Ki hallott még ilyet? — méltatlankodott az öreg asszony, aki jól ismerte valamennyiüket, jobban, mint a saját tenyerét. Ráncos arcán könnyek gördültek végig, letörölte őket, de csak folytak, folytak tehetetlenül. így lépett a halotthoz, hogy átöltöztesse, rendbe hozza hosz- szú útja előtt, mert a halottmosót nem találták a faluban. ♦ Sötétedett, amikor bekanyarodtak a nagy ház udvarába. Kulák porta volt hajdanán, s nem is akármilyen. Jó nagy szobák voltak benne — lehetett vagy öt — a téglával kirakott hosszú tornác oszlopai körül szőlőindák érlelték gyümölcsüket. Az udvar akkora, hogy egy nemesi kúria udvarának is beillett volna. Kissé elhagyatott volt, de meghitt. A család utolsó tagját egy hónapja vitték ki a temetőbe. Öreg, gyermektelen özvegyasszony volt.
