Irodalmi Szemle, 1979
1979/5 - Carlo Castellaneta: Karácsonyi kirándulás (novella)
— Ne gondol] most erre, szabadságon vagyunk. Majd találsz munkát, ha itt lesz az ideje. — Nyithatnánk üzletet, Orietta. És nem jönnénk vissza többet. Egy pillanatra megrémített ez a nagy boldogság. Furcsa borzongás az ablak visszfényében. Eszembe jutott az erő, az az ijesztő nyolcvankét éves erő ott a takaró alatt, azután Gianni a kormánykerék mögött, miközben hazafelé tartunk, és azt mondja: talán egy betegség kevésbé fájdalmas? — Igen, igen — kiabálnak a töbiek —, igyunk egy kávét! Ezek már az utolsó kilométerek, azután elindulunk fölfelé a völgyből, jobb, ha itt tartunk pihenőt az autógrillben, így Poletti legalább kipisilheti magát, Santini doktor pedig meghívja a keze alatt dolgozó lányokat egy kávéra. — Mi is kiszállunk? Gianni nem válaszol, arca gondterhelt. — Drágám, mi a baj? Csak mi ketten maradunk bent az autóbusz mélyén, követem az autógrill felé fordított tekintetét, nézem a csoportunkat, amint bemennek, a gavallér Foresit, aki síruhájában olyan, mintha maszkabálba menne, a diadalmas középszerűség főszereplője. — Én nem akarok így megöregedni... — De Gianni, mi jut eszedbe? Egy bizonyos kor elérése után el kellene távolítani őket. Elsősorban azokat, akik a fogukhoz verik a garast, s ki nem adnának egy fillért se, és a nyugdíjat a fiataloknak kellene adni, akiknek van idejük és egészségük arra, hogy élvezzék; Gianni is elnevette magát, míg fölfelé mentünk a mozgólépcsőn. — Boldog vagyok — mondtam. — Egy, másfél óra múlva ott vagyunk. De amikor a preszóban üldögéltünk a kapucínerre várva, hirtelen el kellett fordítanom a fejemet, hogy semmit ne lássak. A hír már megjelent az újságokban. Nagybetűs felirat és fénykép. Milyen érdekes, csak akor támadt az az érzésem, hogy igaz, akkor, amikor a hír megjelent a fekete krónikában. Gianni is észrevette, de nem szólt semmit, csak megfordult a székén. — Nem iszod meg a kapucíneredet? Ű is belekeveredett, s noha mind a ketten számoltunk vele, hogy benne lesz az újságban, nem készültünk fel rá eléggé! A vezető dudált, mazsolás kalács volt az autógrillben meg ezüstfüzérek a mennyezeten, mintha ez lenne az utolsó karácsony, hirtelen egy pillanatnyi valószínűtlenség, úgy éreztük, egy percre át kell ölelnünk egymást, mielőtt kilépünk a leleplező, éles napfényre. — Én mindig szeretni foglak. — Én is téged, Gianni. — Esküdj meg. Párafelhő a szánk előtt, miközben utolsóként szaladunk a buszhoz, a Poletti épp azt mondja, ha most bekapcsoljuk az autórádiót, még meghallgathatjuk a Zenekedvelők félóráját. Már mindenki helyet cserélt, hogy kényelmesebben pletykálhasson, képzelem, miket mondanak rólam, irigykedve, hát ha még tudnák, hogy mi van a táskámban, kétlem, hogy valaha is láttak arany fontsterlinget, legalábbis nem ennyit egy rakáson, kislány koromban én is csak a nagyanyámtól hallottam róluk, emlékszem, hogy amíg csengettem, és ő posztópapucsában az ajtóhoz csoszogott, azt gondoltam: én vagyok Piroska, s ettől a gondolattól önkéntelenül elmosolyodtam, egy percre megfeledkeztem arról, amiért jöttünk, és még azután is, amikor együtt vacsorázott a család, és anyám becsomagolt a bőröndbe, még akkor is túl egyszerűnek látszott minden. — Jéghideg a lábam — mondja. A kezemen még látszik a karmolás, melyet akkor szereztem, amikor a takaró alatt viaskodott. Nem akarom, hogy elmúljon, azt akarom, hogy megmaradjon, mint közös titkunk jele, mely mindezeken túl egy életre összeköt bennünket. — Síztii se fogunk. Az ágyban leszünk reggeltől estig.
