Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Ardamlca Ferenc: Gyertyák (novella)

dák keringtek. Hamarosan a pénzimádatáról Is. Anyákká vált meddő nők áldották. És ugyanannyian átkozták. Poliklinikai és kórházi rendelőjéből sohasem fogytak ki a páciensek. Szép, fekete férfi volt, a nők majd megvesztek érte. Beszélték, hogy akadnak olyanok, akiknek semmi bajuk, mégis eljárnak hozzá. Megmutatni magukat. Kaland vagy viszony reményében. Kikezdeni vele . . . Elvált, megnősült, újból elvált. Magánéletét minden cukrászdában, presszóban tárgyalták. Mindkét nemmel való szexuális botrányairól, melyek nemegyszer bírósági üggyé fajultak, lépten-nyomon hallani lehetett az utcán. De a pénzével mindenből kimosta magát. Hírnevének semmi sem ártott. Ellenkezőleg! Épp úgy volt vele, mint némely zajos magánéletű filmsztárral. Gázsija, kurzusa egyre nőtt. Hazai és külföldi kongreszusokra hívták. Külföldi márkájú kocsit vett, aztán villát építtetett a városban. Majd pazar, fényűző víkendházat a Tátrában. Nyaranta országhatárainkon túl üdült. Pénz, siker, hírnév. Övé volt az egész világ.

A férfi először ötvenkilenc decemberében találkozott vele személyesen a városi kórház szülészeti osztályának dolgozószobájában. Máig sem tudja, milyen is volt az a dolgozószoba. Remegett a félelemtől. Tizennyolc évesen nősült, egy éve voltak házasok, negyedik napja kínlódott a felesége a fehér falak között, negyedik napja hiába próbált bejutni hozzá. A főorvossal meg beszélni kész lehetetlenség. Operál. Vizitet tart. Elment. Tanácsadót tart. Gyűlésezik.

— Buta vagy, tapasztalatlan — mondták a munkatársai. — Kenni kell! Arra vár! Akkor majd beengednek hozzá. Meg az asszonyhoz is. Szedj össze valamicske pénzt, amíg nem késő!

Mi pénze volt neki akkor? Házasságuk első évében? Ötvenkilencben?! Segédmunkás volt a virágkertészetben, havi nyolcszáz koronit keresett. Vastagon. Az asszony nem sokkal többet. Egyik napról a másikra, éltek ...

Valamit adott az anyja, valamit összedobtak a kollégák. Ötszáz korona. Milyen nagy pénz. Néki. Meg kell majd adni. A főorvosnak, ma már tudja, csak „valamicske“ volt. Hozzá sem nyúlt az asztala csücskén diszkréten ottfelejtett borítékhoz.

Főorvos ú", a feleségem már negyedik napja . . .

— Ne aggódjon. Menjen szépen haza. Minden rendben lesz — nyugtatta meg olajos mosollyal.

, S ő hülye, engedte magát megnyugtatni. Félelme lassan elmúlt, azt hitte, megtett minden megtehetőt.

Visszament a kórházból a kertészetbe.

— No, mi van? — kérdezték.

— Minden rendben lesz! — mondta kacsintva.

— No látod!

Pedig lehet, hogy éppen akkor erőszakolták ki eszméletlen feleségéből a gyereket. Császármetszést alkalmazni már nem volt idő. Vagy a pénz volt kevés?

— Hát a gyerek? — kérdezték másnap munkatársai.

— Fiú. Inkubátorban van, oxigén alatt.

— Hamarább kellett volna a pénz!

— Máskor majd okosabb leszek! — ordította magánkívül.

Tizenhárom év múlva jött el az a máskor. Hat évig élt a beteg gyermek. Másik hat évig próbálták elfelejteni. Azután, mert gyermek nélkül nem élet az élet, ráadták a fejüket... Az utolsó hat évben spóroltak. Az első hatban, mindenki beláthatja, nem lehetetett.

Sokkal, de sokkal okosabb volt. Otthon kereste fel a főorvost. A kacsalábon forgó villájában. De előre bejelentette magát. Telefonon. A főorvos legújabb felesége nyitott ajtót. Egy tanítónő. A mostani özvegy. Szép nő volt. Mi haszna a szépségéből?! A városban csak alibifeleségnek nevezik, fordult meg a férfi fejében.

A főorvos a tágas nappaliban fogadta.

Elmondta neki, hogy mi járatban van. Az első gyermek nem sikerült. Ennek most sikerülnie kell! Nem a legfiatalabbak már. Két hónap múlva itt a szülés ideje. Mondja meg főorvos úr, elvállalja-e a császármetszést — s kitette a vastag borítékot az asztalra — vagy ha nem, elmennek a főorvosi klinikára.