Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Ardamlca Ferenc: Gyertyák (novella)
Ardamica Ferenc GYERTYÁK Halottak napja előtt egy héttel lefagyott minden élő virág. Művirágból rendelt hát csokrokat. Hatalmas fenyőágakkal nagy, sárga, viaszba mártott krizantémokat, sok mahóniával, aszparágusszal. Vasárnapra újbői felmelegedett az idő, előbújt a nap, A csokrokat kivitte a temetőbe. Lévén számos sírjuk, háromszor is fordult. Szerdán, a gyászos ünnep előestéjén volt a gyertyagyújtás, ezért elhalasztották a szokásos bevásárlásokat. Munka után ő is, a felesége is egyenesen hazamentek. Nemsokára megszólalt a csengő. A fiú jött meg a napköziből. Másodikos volt. Átküldték a kislányért a közeli lakótelepi óvodába ... Átöltöztek. Ez évben mellőzték a fekete színt. A férfi megemberesedett, vőlegény öltönyének további alakítgatásáról végleg le kellett mondania. A nőnek nem volt pillanatnyilag fekete ruhája. Az utolsót a harmadik szülés után hízta ki. Kopogtattak. A szomszéd gyerek jött gyertyát kölcsönözni. Az anya utolsó percre hagyta a gyertyavásárlást. Persze, nem kapott. Adtak neki néhány szálat. Közben megérkeztek a gyerekek. Az asszony rendbeszedte őket, s nyomban elindultak. A férfi zöldben, a felesége kékben. Nem érezték magukat valami kellemesen. De ilyen az élet. Nem úgy történik minden, ahogy az ember szeretné. — Gyufát hozol? Bólintott. Dohányos volt. Az idegeire mentek néha az asszony fölösleges kérdései. Fél öt felé járt az idő, lassan sötétedett. A két gyerek egyelőre még illedelmesen, kézen fogva haladt előttük. A Járásbíróság épületének sarkánál kanyarodott el a főút. Megvárták, míg átmehettek. Jó érzés nézni a gyermekeket. Ha nem a temetőbe mennék, s nem volna száz egyéb gondom, bajom, talán még boldog is lennék, gondolta a férfi. A gyermekek megálltak a sekély, bűzös vizű patak korlátjánál, szemük hiába kutatott halak után, orrukat fintorgatták. Azután felfedezték az artézi kutat, s elszabadultak. Mi sem volt természetesebb hirtelen jelentkező, gyötrő szomjúságuknál. Oltották is alaposan. Mígnem az anyjuk — a ruhájukat féltve — elparancsolta őket onnan... Az óvónőképző iskola előtti fák alatt felszedjek néhány szúrós, héjukból kikandikáló ragyogóbarna vadgesztenyét. Zsebrevágva friss kincsüket, rohantak bekukucskálni az evangélikus templom kapuján. Nemsokára kézen kellett fogni őket, közeledtek a temetőhöz, romlott az út minősége, növekedett a virágokat cipelő tömeg, autók serege kísérelte meg a lehetetlent, — parkoló helyet találni. Néhányszor megbotlottak, más nem történt. Elérték a lépcsőket. A hömpölygő, lassan haladó tömegben a kisliny észrevett egy hófehér szobakutyát, felvisított a gyönyörűségtől, kinyújtotta utána apró kezét. Az anyja visszarántotta. — Engedd élni! — avatkozott bele az apa. — Még mit nem! Megharapja! —* Ez? — kérdezte a férfi gúnyosan. A fehér szőrmók-szobadísz éppen eltűnt a lábak erdejében. A kislány vágyakozva kinyílt tenyere csalódottan összezárult.
