Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - ÉLŐ MÚLT - Tőzsér Árpád: Lila moja lila... (Egy Amadé-vers értelmezéséhez)

Dini dini Mimi,

Rimini,

Terci ferci en-ó-nó,

Glágla glúglú palenó,

No koleno.

Heje huja. moja!

Luluja!

Striki straki fiőki Tri vitri aríicsóki Csíki csóki.

(Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című könyvéből)

A két strófa huszonnégy kifejezése közül öt értelmezhető magyar mondatszó, kilenc pedig értelmes szlovák szó. Amadé László egyéb verseiben valóban sok a „vakszöveg”, a csak zenei jelentésű „dira dura lala lá”-k és „lim lum lám lum”-ok, a hangszimbolika segítségével is nehezen megfejthető „értelmetlen dalolás”, — a Lila moja Lila

__„értelmetlensége” azonban távolról sem a lettrizmus „semmilyen nyelve”.

N

ézzük meg a verset közelebbről.

Első fokon a hangulatfestő, módosító és iker-szók igazítanak útba bennünket. A „hipp, hopp sza”, „csiri, csáré”, „búm! búm”, „dínom dánom”, „glagla, glúglú”, „heje huja” szavak a jókedv, szórakozás, mulatás, sőt mulatozás szavai. Gazdag érzelmi valőrjük van a dévajkodó, csipkelődő „kacsó, csacsó”, „lírum lárum”, „huder bunder”, „terei, ferci”, „striki, straki”, „csiki csóki” ikerszavaknak is. A dalhoz, a népi mondókához közelítik a vers szövegét. Csakhogy az ilyen dalocskák, népi mondókák nem szoktak hosszúak lenni, a dal-hangulat természeténél fogva ellensége a terjen- gősségnek. Az értelemkereső elme tehát tovább kutat: olyan utalásokat, összefüggéseket fürkész a hosszú, nyolc strófás versben, amelyek összefognák a csak érzelmi valőrjükkel és zeneiségükkel jellenlévő kifejezéseket. Bekapcsolható-e az egyes versszakok költése egy egységes áramkörbe?

Az első strófa Lilája feltehetően női név a kellemes hangzású i, l, a hangokból áll, s lebegő mozgásba hozza a verset. A harmadik, negyedik és ötödik sor a kellemetlenül torlódó r és nd hangoknak köszönhetően azonban már részeg rikácsolás, gajdolás, az első sor lebegését a „hopszasza” ugrabugrálása- tántorgása váltja fel. A „lásé, gásé”, „merenda” cigány nyelvi kifejezések pedig a népszínművek „kezitcsókolomozó” muzsikusait asszociálják a vershelyzetbe.

A második verssszak „csiri, csáréja” még az első strófa részeg zenebonájához kapcsolódik, de a kellemesebb hangzású „falala” (ez a hangsor egyébként Amadé verseiben mindig a tiszta derű kifejezése) már józanítja, csendesíti a sodrást. A „hochus pochus” (hókuszpókusz?) a tréfálkozás, tehát az értelem szava, az „Effeta”, „staffeta”, „Pekna beta” kifejezések aszkéta e-jeiben, keményen, fegyelmezetten koppanó t-jeiben pedig szinte már valami megrovó szenvtelenséget, szigort érzünk. A „Hajsza csáré” az alaphelyzetre (a mulatozásra) utaló motívum. Erre az alaphelyzetre kapcsol vissza a harmadik versszak első két sora is („Hej sza sza hopsza / Hopszasza!”), de a 3., 4. és 5. sor már egészen más irányba fejleszti a verset.

A Ludas Matyi humoreszkek-szatírák Kropacsekjeinek, Hacsekjeinek a hatására a -esek végződésű neveknek a magyar nyelvben tréfás-gúnyos, lekicsinylő jelentésük van. Kisembereket, szánalmas férjeket, beijedt házmestereket, kishivatalnokokat szoktunk ilyen névvel illetni. A -esek végződésnek ez a hangulathatása valószínűleg már Amadé idejében sem ismeretlen, mert a versszak „cinci, finci” (incifinci?) és „kacsó csacsó” (kacska csacska?) hangfestő szavai is ebbe az irányba vágnak. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a „bum! bum!” hangutánzó szó megaláztatást (megveretést) jelent, akkor kész a kigúnyolt s esetleg megvert kisember képe.

A 4. strófa hangulata a -esek, -cska végződéseknek köszönhetően még az első versszaké, van azonban benn néhány tovább vivő elem is. A nagybetűvel írt, tehát feltehetően személynév „Babcsek” mellett a vigadás szinonimája, a „dínom, dánom”, s az előbb „megvert” (Bum! bum!) „noscsek” mellett a hallgatást jelentő „Hűm” azt jelzi, hogy a győztes vigad, a legyőzött hallgat. A harmadik, negyedik s ötödik sor kedves