Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mács József: A vesztes III. (kisregény)

egymást felülmúlva nyugtatták, jó helyen lesz, ne aggoajon miattam, ügy vegye a dolgot, hogy itt is otthon vagyok, itt sem lesz rossz nekem. Amit meg megtanulok, annak hasznát veszem. Jobban megállók a lábamon.

Illedelmesen félre is húzódtak tőlünk. Ne zavarják közelségükkel a búcsúzkodás keserves perceit. Mert láthatták, ha akarták, hogy nagyon elromlott a hangulatom. Annyira nekikeseredtem, hogy legszívesebben sírva borultam volna az apám vállára. És ha csak magunkban lettünk volna, figyelmeztettem volna arra is, hogy legközelebb már ne döntsünk elhamarkodottan, Jobban válasszuk ki azt a lovat, amelyikre tenni fogunk, hogy nyerjünk.

Mert már látom, hogy nagy a felelősség azon a lovon. És még annál is nagyobb a teher. Van rajta iskola, jövő, állás, minden, nem szabad elkönnyelműsködni a lóra tevést

És ha apám furcsán, értetlenül megcsóválta volna a fejét, hogy alaptalan es íöiös- leges a nagy nekikeseredésem, még azt is elmondtam volna neki, hogy tudom, nincs ok félelemre és aggodalomra, új helyem gazdái biztosan elhalmoznak majd minden jóval, anyámnál is figyelmesebbek lesznek irántam. Csak az én kedvem szerint főznek. A szabadságból is többet megengednek. Csakhogy elhiggyem, ugyanolyan jó vagy még jobb itt nekem, mint otthon. Talán már a tanítóval is beszéltek, legyen elnéző, türelmes, ha az idegen szavakat nem fogja fel mindjárt az eszem. Talán már a felnőttekre is rábízták, legyenek nyájasabbak hozzám, felejtessék a felejthetetlent.

Hiába azonban minden igyekezet, én már most, ideérkezésem első napján is tudom, hogy mindig csak az igazi otthonomra gondolok. Falumra, amelyben idáig nevelkedtem. Az iskolára, amelyben írni-olvasni tanultam és a körmösöket is elszenvedtem. Amit ott utáltam, mert tanító úr az unalomig ismételtette, itt máris megszépült a szememben.

Ahogy egymással szemben álltunk, Kosztolánszkyéktól távolabb, apám többször is úgy nézett rám, mintha méricskélte volna a szememet bántó szomorúságot. Topogott, tanácstalankodott, nem tudta palástolni, hogy sajnál. Pedig neki éppen akkor keménynek kellett volna lennie. Újra és újra összeszedte magát és megpróbált erőt önteni belém. Először tekintetével meg az egyik szeme hunyorításával biztatott, aztán egészen váratlanul azzal, hogy közel húzott magához.

— Jó emberek közé hoztalak — mondta a sovány vigaszt. — Meg Tűzhegy nincs is a világ végén. Annyira sincs a falunktól, mint Rimaszombat. Én most már elmegyek. Te meg ne felejtsd, hogy a jövőd alapozod!

— Jól van, és már menjen — siettettem, mert féltem, hogy hangosan elsírom magam. De még nem tartotta elégségesnek a tanácsot.

— Megszokod az új helyet, ne félj! Én is megszoktam Rimaszécset, amikor a szüleim inasnak adtak. Pedig a mester minden semmiségért felpofozott — nézegette a biciklit, készülődött az útra.

— Haza szökött néhányszor. Vagy már elfelejtette? — fogtam vissza a hangom. Nem akartam, hogy a jótevőim is hallják, amit mondok.

— Hazaszöknél te is, ha vernének. Itt azonban nem nyúlnak hozzád. Embereid meg magad, és fogadj szót! No isten veled — ölelte át a vállam, és megcsókolt. — Isten vele, Kosztolánszky úr! Isten velük Kosztolánszkyné asszony köszönt el a Jótevőinktől.

És már nem fordult vissza. Nem akarta még jobban fájdítani a szívem. Rápattant a biciklijére, és az út másik oldalára nézett, pedig arra csak a templomot láthatta meg feljebb az erdőt.

Mikor egészen eltűnt a szemem elől, a szomorúság még jobban a lelkembe fészkelt. De azért Jó képet vágtam, nem mutattam, hogy szenvedek. Gimnazistához mégsem illik a sírás. Egyébként is már a holnapra terelődött a figyelem. Hogyan fogad majd tanító úr, hogyan fogadnak a tűzhegyi emberek, milyen leckét kapok? Mert hiszen kezdek megint mindent az ábécével meg a szorzótáblával, elemiiskolás leszek.

— No hát elment édesapád — közölte velem a nyilvánvaló tényt Kosztolánszky úr, és bement az udvarba.

— Itt maradtál fiunknak — karolt belém a felesége, és indultunk mi is utána. Az idős asszony csoszogva követett bennünket.

Nem szóltam semmit. Nem is tudtam volna mit mondani. Legszívesebben belopakodtam volna a szobába, és belefúrtam volna fejem a párnába. De nem mertem megtenni. Inkább vergődtem a bizonytalanságban. Szerencsére senki nem akart foglalkozni velem.