Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Mács József: A vesztes III. (kisregény)

Az asszonyok velem együtt hallgattak és füleltek. Nem szóltak bele a beszélgetésbe. Kosztolánszkyné egyébként is a tésztát dobta bele a felforrt vízbe, azzal volt elfoglalva. A nyárutói melegben dőlt róla a verejték.

Az idős asszony szemét meg húzta le az álom. Egyre laposabbakat pislantott, el-el- hóbiskolt a díványon. Néha egészen nagyokat ásított, pedig nem is állt esőre az idő.

Látszólag megkönnyebbült, hogy neki már nem volt gondja a vendégekkel. Nem kellett törnie a magyar szót...

Ahogy az idős, testes asszonyt el-elnéztem, egyre kevesebbet hallottam a háborús visszaemlékezésekből. Azon kaptam magam, hogy a képzeletem kilopakodott a párás, meleg, légyzúgástól hangos konyhából, és nem állt meg csak otthon, a falumban. De nem kopogtatott az ajtónkon. Nem volt kiváncsi anyámra.

Annál a legszélső háznál állt meg, amelynek a teteje bizony már rászorult volna a javításra. A háború sok kárt tett a cserepekben, s az első házon az egyik ablak üvegét beszakította a légnyomás. Egyelőre szalmával pótolja a ház gazdája, a háború leg- gyászolóbb asszonya. Elvesztette az urát és az idősebb fiát, a kisebb meg elszökött egy elvált asszonnyal Csehországba.

Mári nénit juttatta eszembe az idős tűzhegyi asszony. Mert ő is ugyanúgy töri a magyar szót. Pedig magyarok között éli az életét, mióta emlékezni tudok. A gyerekek azért csodálják, mert neki van a faluban a legnagyobb táskája. Legalább akkora, mint egy fél asztallap. A nyakán átvetett szíj lehúzza a vállát. Annyi benne a levél és a mindenféle kézbesítenivaló. Járja a falut, házal, megosztja a táskába gyömöszölt örömöt, bánatot az emberekkel. Senki nem tud úgy menni, gyalogolni, mint ő, s a lábán kapott sebeket sem tudja senki nála tűrőbben elviselni.

Ahogy beszélik, velem együtt lett lakója a falunknak. Ö úgy, hogy megvette a gazdátlanná vált legszélső házat még az első köztársaságban, én meg azzal, hogy a világra születtem. Nem emlékszem, anyám sem beszélt róla, hogy a bölcsőm fölé hajolt volna, de ha történetesen úgy lett volna, már akkor is a magyar szót törve kívánt volna nekem erőt, egészséget és minden jót az életben.

Azt viszont biztosan tudom, hogy hatéves koromban, egy kora tavaszi napon, ő szánt meg, ő kísért haza, ő védett meg az anyám ütésre emelt kezétől, amikor a papiak előtt beleestem a hólétől megduzzadt patakba. Fogta a kezem, úgy biztatott hazáig.

— Nem sírni, nem félni, gyerek dolog lenni, majd én megmondani anyádnak — biztatott, és ugyanúgy törte a magyar szót, mint most itt a díványon a bóbiskoló, idős asszony.

Anyámmal is úgy beszélt, ha ottfelejtkezett a kapunkban. Felváltva mondták az élet dolgait, a családi körülményeket, csak a kerítés választotta el őket, semmi egyéb. Néha engem is ott talált, nemcsak anyámat, s jól emlékszem, mindig ugyanúgy kezdte az újságot:

— Hallod, ezek a nagyobb parasztok már nem tudni maguk se, mit csinálni a pénzükkel! De telhetetlen lenni tudnak. Lehúzni hét bőrt a szegényről...

Aztán összehajoltak anyámmal, és súgtak-búgtak sokáig. Sorra vették a házakat, a családokat, mindenkiről mondtak valamit, dicsérő vagy elmarasztaló szavakat.

Egyszer-másszor parasztasszonyokkal is hallottam beszélgetni. Előttük a szegényeket szidta. Hogy jól megy a soruk, dolgozhatnak, kereshetnek, amennyit akarnak. De nem! Nem erőltetik meg magukat. Csak annyit vállalnak, hogy éhen ne haljanak. Panaszkodni, siránkozni azonban tudnak. Ez a gazda ilyen, az meg olyan, elvárnák tőlük, hogy megszakítsák magukat a munkában. Nem bánnák, ha le sem feküdnének. Járnák a mezőt éjszaka is, holdvilág fényében.

Pedig az igazság más. Nem szakítják meg magukat. Az alföldi kubikusok még hozzánk, az isten háta mögötti helyre is eltörekedtek. Keresni akartak a családjuknak, hát nem voltak restek nyakukba venni a világot. Ezek meg? Süttetnék a hasukat egész nap. Azt szertnék, ha szájukba repülne a sült galamb.

Kíváncsian lestem a Mári néni útját. Többet időzött kint, mint bent. Zord időben a suszterunknál, Bálint Mártonnál melegedett a legszívesebben, aki szinte csodálatra méltóan tudta megjóvolni a jövőt. Megmondta, hogy magyarok leszünk s azok lettünk. Megmondta, hogy visszakerülünk megint a csehekhez és ebben sem tévedett.

Ment máshová is, mindenüvé, ahol utolérte a hideg, s törte a magyar szót.

— Nincs levél, nincs semmi, csak melegedni jönni...