Irodalmi Szemle, 1979
1979/4 - Grendel Lajos: Ködnyulak (elbeszélés)
ruc-labanc villongások évtizedeiben a környéken olyannyira elszaporodtak a nyulak, hogy az ősz beálltával ezrével grasszáltak a városban, kipusztították a gyümölcsfákat, megtámadták a gyermekeket, s olykor a történelmi csapásoknál is több kárt tettek a városban. Sőt, amíg ez utóbbiakhoz a lakosság lassan hozzáedződött, s az ügyesebbek a köpönyegforgatás szemkápráztató trükkjeivel valamiképpen átvészelték őket, a természet e különös csapásával szemben tehetetlenül álltak. A mezei nyulak az Őrhegy utcán keresztül nyomultak be a városba, itt kezdték hát vadászni őket legelőbb, s a városi karhatalmisták és tűzoltók néha maguk sem tudták eldönteni, mi a fontosabb feladat, a gyalázatos rágcsálók kiirtása-e, vagy a város másik végében fosztogató labancok elűzése. Egy kedves anekdota arról tudósít bennünket, hogy 1704-ben Helster, császári generális és Ocskay, kuruc brigadéros vállvetve birkóztak a várost épp megszállva tartó közös ellenséggel, s csak azután ütköztek meg a vársáncok előtt. Persze, az anekdota az csak anekdota, s az elbeszéléstől távol áll a szándék, hogy komoly- talankodjék a történelem magasztos hernyótalpai fölött, hiszen könnyen maga is alájuk kerülhet. A beavatás élménye mindenesetre egész életre szóló megrázkódtatás lett a számára. Valahányszor az Őrhegy utca tájékára visz az útja, a kezében érzi a puska hideg vázát, s a puska ravaszán begörbített mutatóujját. Visszafojtott lélegzettel vár valami irtózatos dörrenést, amely lyukat hasít az éjszakába. Aztán éjféltájban föltálalják a nyúl- pörköltet, és senkit sem botránkoztat meg az a körülmény, hogy ezek csupán bolti nyulak. Kiérdemelték őket. Különös, hogy ezt gondolják, de így van. Dugók pukkannak, vörösbor csurog az abroszra, a jókedv hamarosan a tetőpontra hág. Az asztalok körül ülök háborús történetekről mesélnek, kalandos menekülésekről, bátor rohamokról. Halált megvető bátorsággal fogyasztják a bolti nyúlhúst, és köpködik szét a sőréteket a szobában. A csata eldőlt. Minden marad a régiben. Szabó úr, aki ragaszkodik a nyúl- gerinchez, miután isten tudja, mi okból, különleges előjogokat élvez, nemsokára majd befekszik K. Matild ágyába, nagyot csap a fiatalasszony fenekére, s megkérdi: — Begyújtunk, Matildkám? Matuska úr indítványára a társaság egy része átvonul a kocsmába, ahol viszont már egy gombostűt sem lehet leejteni. Leadja a puskáját, aztán, hogyan, hogyan nem, a következő pillanatban már az egyik asztalon szónokol. Az Olsavszky-házban talált tekercsek szerzője mindenre másképpen emlékezik, s látszólag a legcsekélyebb állásfoglalástól is tartózkodik. Végső soron nincs ebben semmi különös. Ahány forrás, annyi nézőpont. Ami az elbeszélőt lépten-nyomon zavarja, az az el nem hanyagolható körülmény, hogy a különféle felületek között hiányoznak az érintkezési pontok, mintha mindenki más történetet írna, s nem ugyanazt a történetet írná másképpen. Persze, igaz, a tekercsek írója ezúttal kirárólag Boross Ambrus élettörténetével foglalkozik. Mítoszok és legendák nélkül, de ugyanakkor szerencsére anek- dotázgatás nélkül is, majdnem szenvtelenül, vagyis pontosabban: hol majdnem utálattal, hol majdnem szeretettel. Nehéz megítélni, rokonszenvez-e vele, vagy pedig mélyen megveti. Az elbeszélőben lassanként mégis az a meggyőződés alakul ki, hogy a tekercsek írója nem mond ellene a pamfletekben megfogalmazott panaszoknak, s az idézett 'munkák egytől egyig tartalmaznak valami mához szóló (ismét egy belső hang: remélhetőleg nem „örökérvényű”) igazságot, s valójában a másik igazságát nem cáfolja, hanem megerősíti. Való igaz, Boross Ambrus kiszolgáltatja a lányát a török bégnek. Ugyanakkor segíti a menekülőket. A törököknek sejtelmük sincs róla, hogy a város alatt alagútrendszer húzódik, s Boross Ambrus pincéjéből nyílik ennek egyik oldalfolyosója. Különös persze, hogy Boross minden rászorulón segít, csak a lányát nem menekíti el. Az elbeszélő pedig találgathat. Vajon miért nem a lányát, hiszen a lánya mégiscsak a lánya? Miért mindig idegeneket? Miért azokat, akik tegnap talán a titkos ellenségei voltak még? Cinikus? Hős? Fanatikus emberbarát? Kicsoda ez a városbíró? Egy bizonyos. Az, hogy nem elmeháborodott. Ámbár, ki tudja ezt háromszáz esztendő távolságból bizton állítani. A tekercsek írója kevés támpontot hagy az elbeszélő számára. Az események leírására szorítkozik. A titkos szökéseket írja le, Musztafa bég látogatásait a városbírónál, hálószoba-jeleneteket. Musztafa bég azzal henceg, hogy a városbíró a legmegbízhatóbb embere. De talán éppen ez a cél. Föláldozni mindent: becsületet, vallást, nemzetiséget, átállni a másik oldalra, s közben menteni, ami menthető még. (Egy belső hang: azért
