Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - Dobos László: Hólepedő III. (regényrészlet)
morzsalékkal egybefolyt a köd, már nem volt fehér, üvegszíne volt és csörömpölt: körülnyalta a lány testét, ráfolyt az arcára. Nem tudja, meddig feküdt így, az eszméletlenség szélén a hideget érezte meg. Fázott. Jobb kezével takarni akarta magát, nedves fűszálak maradtak ujjai között. Bizonytalan időközökben fények suhantak el fölötte. Előbb csak megérintettek valami fekete falat, majd megvilágították. Utána sötét lett. Olyan fények is jöttek, amelyek félkört írtak a fekete falra, félkört fordultak az eszméletlenség határán. Az elhatározás kis rezdülésekkel ért tudatáig: Felállók! Jobb kezét mozdította előbb, lassan a lábához, csípőjéhez tapogatózott, fűcsomóba markolt. Égető nyilallás csapott vállaiba, hátába, ágyékába. Megrándult a fájdalomtól, szeme elé táncolt a nagy, fekete fal. — Hol vagyok? — kérdezte volna, de szája nem mozdult. Jobb kezét felcsúsztatta az állához, majd följebb. Nem találta arca simaságát. Akárhova tapintott ujjaival, ragacsos göröngyöt érzett. Ment volna a homlok mezejére, keze nem engedelmeskedett, fájdalom perzselt felsőtestébe, hátába, nyakába, vállába. Ha mozdult, egyszerre rohant rá a fájdalom, kimondhatatlan erővel. A fájdalomba bénulás pillanatával zuhant tudatára a nagy fekete fal... Hányadszor kezdődött és ismétlődött ez? Az elinduló mozdulatokat nem tudta, csak a fájdalom idejét. Az iszonyú visszazu- hanásokat, a sötétség megmérhetetlen szakaszait. — Látok? ... Látok, vagy csak képzelem a sötétet? — hordta egymáshoz a szavakat keservesen. Azt képzelte, hallja is, amit mond, s legalább így, beszéddel sikerül körbetapogatnia testét, anélkül, hogy elöntené a fájdalom. Ismét zuhant, s most valami fehér mélységbe szédült, ahol sütött a nap. A ragyogás széléről emberek jöttek, előrenyújtott kezükön hótiszta ruhadarabokat tartottak. — Öltözz! — mondta egyikük. Vászon alsóinget nyújtott feléje. Gyermekkorunkban egyszer menyasszonyosdit játszottak, úgy álltak sorba, mint a templomba menő násznép. Sokáig varrták a ruhákat, reggeltől öltöztek, ő volt a menyasszony, azért ő, mert neki volt a leghosszabb haja. Öltöztették. Az alsó ingen kívül minden darabot külön adtak rá. Törött tükör sarkát tartották elé. Ketten fésülték, kétoldalról. Énekeltek is csacskán: „Menyasszony vőlegény, de szép mind a kettő Olyan mind a kettő, mint az arany vessző .. Irigykedő nevetéssel őrködték szépülését, kifestették az arcát, a száját, fejére tették a pártát. Hosszú udvaron mentek, összenevettek, madársereg hagy ilyen hangot maga után. Örültek a templom hűvösének, a bámészkodóknak, az orgona hangjának. A csűr kapuja nagyobb volt, mint a templom ajtaja, tárva várta őket. Itt álltak félkört a csűr földjén, a képzelt úrasztala körül. Szénalépcső vezetett a szószékre, a szeplős arcú pap a keresztgerendába fogózva hajolt föléjük. Melléje állt a vőlegénye, az is lány volt. Megfogták egymás kezét, így áldotta meg őket a magasból a pap. Hátul könnyezett is valaki. Ezután körülcsicseregték őket, gratuláltak. Szétkenték száján a festéket, arca sokszínű húsvéti tojásra hasonlított. — Legyetek boldogok ... — Legyetek boldogok — ezt ismételték meghatott huncutul. Vászonnal volt leterítve a lakomaasztal, úgy rémlett, azóta azon az asztalon fekszik, kiterítve, menyasszonyi ruhában. A fiatalokat így szokták, reménységükbe öltöztetik. Fények pásztázták a mélység tetejét, sok fény. Jöttek valahonnan, félkört írtak, megálltak. Emberek futottak a fehérvászon asztal felé. Kapkodó lábukat észlelte, sokan voltak. Föléje hajoltak, nézték, szőlongatták, hangok összevisszasága hullott testére. Megemelték alatta a földet, imbolygott a lakodalmas asztal. Így vitték. Párna volt a sok emberkéz, vigyázták, mert fájdalmat csapott rá a lépések rezdülése is, bénító fájdalomrohamokat. — Álljunk meg, akarta mondani. Nem mozdult a nyelve. Letették az autók lámpái elé. Sáros vércsomó volt a lány nyakán, csíkokban szerte folyt belőle lefelé a vér. Fölé hajoltak, feltépték mellén a ruhát, csend lett, hallgatóztak. Valami szakállas fej jött hozzá a legközelebb, az arcához, a szájához. A baltás
