Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FIGYELŐ - Cselényi László: Hit, illúziókkal és illúziók nélkül
Kun Béla és a saját életében. A könyv legizgalmasabb része, mondanunk se kell talán, a Tanácsköztársaságról írott fejezet, a legendás történelmi események leírása. A legközvetlenebb tanú vallomásai alapján látjuk és halljuk a történteket. Egyrészt úgy, hogy Kun Béláné maga is részt vett a leírt eseményekben, cselekvő részese, vagy legalábbis szem- és fültanúja volt azoknak, másrészt férjének közvetlen közlései alapján. Szerzőnk ugyanis, bármennyire szenvedő alanya volt is a kornak, ti. annak, hogy férjét olyannyira lefoglalták a világtörténelem eseményei, hogy alig jut száva és ideje a családjának. „Mit tett a magyar proletárforradalom eme legfeszültebb hónapjaiban Kun Béla? Őszintén szólva, személyes emlékem szinte nincs róla, alig láttam őt. Még azt sem Igen tudtam, hol és merre jár. Este tíz-tizenegy órakor, amikor én aludni mentem, még nem volt otthon” — írja a kissé elhagyatottnak-elhanyagoltnak érzett feleség sértődöttségével, de ne higgyünk neki, nagyon is pontosan tudja, hol és merre jár és mit csinál a férje, bizonyíték rá könyvénak az egész Tanácsköztársaságról szóló fejezete, hisz minden egyes mozzanatáról pontos, négy öt évtized távolából is „mérget lehet rá venni” emlékei vannak, s a panaszok ellenére, annyira mindenesetre még e zilált házastársi kapcsolatból is futja, hogy férje, ha éppen mégiscsak ébren találja, egy-egy forgatagos napjának a lényegéről, fontosabb részleteiről beszámolt holtfáradt élettársának, megosztozván vele mindennapi gondjain-bajain. Az emlékirat-szerző Kun Béláné így jut első kézből a leghitelesebb adatokhoz a kort illetően, ezért fontos s nélkülözhetetlen adalék az egyre szaporodó önéletírások özönében az ő könyve, az ő tanúvallomása. Leírásai alapján kéznyújtásnyira érezzük magunktól a nevezetes Visegrádi utca i összejöveteleket (a forradalom előkészítésének legfontosabb eseménysorozatát), magunk előtt látjuk a Hungária-szállót (ebben a nevezetes szállodában kaptak szállást a Tanácsköztársaság vezetői és családtagjaik), az ellenforradalmárok és a szállóból kiebrudalt arisztokraták által felbérel szálloda-személyzet szabotázs-akcióit, az ellen- forradalmi puccskísérleteket s ezek letörését. Érzékletes portrékat kapunk Kun Béla közvetlen munkatársairól, a Tanácsköztársaság főszereplőiről: Szamuely Tiborról, Mün- nich Ferencről, Landler Jenőről, Komját Aladárról, s a „fiatalokról”, Sinkó Ervinről, Lengyel Jóskáról — őt egyedül nevezi következetesen „Jóskának”. Megannyi érzékletes „tabló” a nagy történelmi eseményekről, mégpedig kétféle aspektusból megközelítve: egyrészt a pártatlan, az eltelt évtizedek tapasztalataiból tanulságokat levonó krónikás szemével, másrészt a pártos forradalmár és harcostárs, s az egyszerű, mindenapi gondokkal küszködő, családjáért aggódó feleség és anya tekintetével. Bennünket különösen is érdeklő epizód a komáromi kirándulás leírása, ahol Kun Bélának Tusárral, az akkori csehszlovák szociáldemokrata miniszterelnökkel kellett találkoznia. „Örömmel mentem vele — írja Kun Béláné —. A bennünket fogadó magyar vöröskatonákat Kun Béla visszaküldte az őrhelyükre. A gépkocsi, kíséret nélkül, egyedül érkezett a komáromi hídhoz. Kun Béla kiszállt. »Mindjárt jövök — mondta. — Várjon meg«.” í A komáromi tárgyalás „eredményét”, sajnos, ismerjük a történelem eseménytárából egyrészt, Kun Béláné emlékezéseiből másrészt. Ez utóbbiból megtudjuk ugyanis, hogy Kun Béla július 27-én (tehát a komáromi találkozó után) jegyzéket küld Tusárnak s e jegyzékben visszautasítja amannak a Magyar Vörös Hadsereg elleni vádjait, „elvégre a cseh nacionalista hadsereg lépte át Tanács-Magyarország határát, tört be az országba”. Kun Béla táviratban leszögezi, hogy: „A Magyarországi szocialista szövetséges Tanácsköztársaság nem szól bele egyik állam belügyeibe... Nem áll tőlünk mi sem távolabb, mint az a törekvés, hogy valamely nemzetet nemzeti szabadságától megfosz- szuk... Kérdezze meg minisztertársát, dr. Srobár Lőrincet... együtt ültünk a magyar osztályállam börtöneiben, vajon lehetséges-e, hogy én egy olyan állam kormányában helyet foglaljak, amelytől még csak távol is megállhat a nemzeti elnyomás szándéka. ..” A vég, sajnos, megállíthatatlan. Július 29-én Kun Béla a következő felhívást küldte a csepeli szikratávíró útján: „Valamennyi ország proletárjaihoz!
