Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - KRITIKA - Tóth László: Érték és lehetőség
Tóth László ÉRTÉK ÉS LEHETŐSÉG CSEHOV SIRÁLYA A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÁN Klasszikusokat játszani nem könnyű feladata egyetlen színtársulatnak sem. A Csehov- hoz hasonló szabálytalan tehetségeket, rendhagyó klasszikusokat pedig különösen nem az. Az ötödéves budapesti főiskolai hallgató, Halasi Imre kassai Sirály-rendezése alapjában véve sikeres munkaként értékelhető. Jő füllel hallotta ki a szövegből a cseho- vi dramaturgiára jellemző zenei elemeket. Csehov szövegeinek előadási eszközei, George Steiner szavaival szólva, „nagyon közel állnak a zenéhez. A csehovi dialógus beszéd- hangrá írott zenei partitúra. Hol felgyorsul, hol lelassul, és a hang magassága, színe gyakran éppoly jelentőséggel rendelkezik, mint a szöveg explicit értelme. Ezenfelül a cselekmény is polifon felépítésű. Egyidőben többféle különálló cselekmény és tudati szint szólal meg.” Sirály-értelmezését Halasi erre a zenei jellegre építette rá. Hangversenyek leválaszthatatlan részének érzem a zenekar hangolását az első akkordok fölcsendülése előtt: ez az aktus azon túl, hogy elsősorban a hangszerek utolsó ellenőrzésére szolgál, előkészíti a nézőt-hallgatót a zenei élmény befogadására, átvezeti őt a mindennapok világából a művészetek világába. Ugyanez volt a funkciója a kassai Sirály előjátékának is: a darabbéli Sirály-előadás durván ácsolt színpadának építése, Trepljov lámpalázas izgalma, magányos vívódása, s a színpadkép (a sebtiben készült színpad, a durva, gyalulatlan fából összeeszkabált pad, asztal, székek, s a nyáron is levéltelen, őszies-borongós hangulatot árasztó nyírfák) már jóval a „mese” pergetése előtt magukkal viszik a nézőt az orosz klasszikus kegyetlenül emberi világába, „belső" tájaira. Halasi tehát jó nyomon indult: maradéktalanul csehovi világot teremtett — Igaz, ennél nem adott többet, de szerencsére kevesebbet sem. Csehov színpada a belső cselekvések, a belső történések színpada, s nem a külsődleges látványoké. S bár nincs szándékomban bárkit is megbotránkoztatni, nézetem szerint — persze, az elmoshatatlan különbségeket nem tévesztve szem elől — bizonyos értelemben a becketti színpad eseménytelenségének, csontvázra vetkeztetettségének előképe fedezhető fel a Csehovéban. A csehovi figurák — nem mondok hőst, még hősiesnek joggal mondható küzdelmüket látva sem — cselekvésképtelenségének természetes következménye a magukba-zártságuk, föloldhatatlan magányosságuk. Egy, a vallástörténetből ismerős fogalom, a glosszolália tolakszik most nyelvemre. A glosszo- lália — a nyelveken beszélés — az ősegyházi szóhasználatban az extatikus állapotban, érthetetlen nyelven elmondott, felkiáltásokból és összefüggéstelen szavakból álló beszédet jelenti. Furcsamód, az ilyen glosszoláliákra emlékeztet engem a Csehov- alakok beszéde is. Csak mondják, mondják a maguk érzelmeit és tapasztalatait, a maguk örömeit és fájdalmait, csak mondják, mondják a maguk életét-világát — a másik számára érthetetlenül, hozzáférhetetlenül. (Megintcsak egy szál Beckett felé.) Egy sajátságos, „benső” nyelvet beszélnek valamennyien, Almási Miklós találó kifejezésével: permanens „jelenlétvesztés”-ben élnek. Hidegen hagyja őket a másik szerelmes közeledése (Mását Medvegyenkóé, Trepljovot Másáé, Nylnát Trepljové, Dorn doktort Polina Andrejevnáé stb.); érzéketlenek a másik szenvedésére (Nyina Trepljovére, Tri- gorin Nyináéra, Trepljov Arkagyináéra, Arkagyina Másáéra); idegenül, értetlenül állnak egymás előtt; ha megérinti őket valaki, elcsodálkoznak rajta, mint valami hihetetlen dolgon (Mása); a kívülük eső világ távoli tőlük, vagy csak egyszerű írástéma (Trigo- rin), szóbeszéd tárgya (Arkagyina) számukra. A sirály: jelkép. A fölszárnyalásvágy, a szabadság és a védtelenség, a kiszolgáltatottság jelképe. A magára hagyatott és magára utalt emberi lélek szinonimája. Halasi Imre színpadi fogalmazásában — annyi más Sirály-értelmezéstől eltérően — nem
