Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - KRITIKA - Balla Kálmán: Az ártatlanság visszanyerése

A versek eszménye a valahai Aranykor. Ezt — természetszerűleg — a Hölderlint megidéző Levél mondja ki. „Ez már a hanyatlás kora, a bukásé f...) Ez már a bomlás ideje, a dicsőséges fejből kirajzó szavaké." Az egykorinál fontosabb azonban az újra eljövendő, megteremtendő aranykor, amely Hölderlinhez híven értelmeztetik. „A szavak kora lejárt, Diotímám.” A művész, a költő, a vers elszigeteltsége, elidegenültsége megszűnik s minden egyéb elkülönülés. „Az azonosulás ideje jön. (...) Jöjjön a teljes egyesülés.” Misztikus egység látomása ez, hiszen az emberek közötti érzelmeket, tehát a viszonyulást tápláló különbséget, távolságot vagy közelséget sem ismeri. Versek sora írja le valóságként e világ keresését, teremtését, születését, gyakran kozmikus háttérrel, egyetemes világképek, főleg a népmese és az antik mitológia elemeinek fölhasználásával. A látomás misztikus természetére vall, hogy hiányáról vagy elérésének útjáról értesülünk, magáról az új aranykorról közvetlenül nem. Abszolútum ez, melyről legföljebb annyit tudhatunk, hogy értékeinket ellentétükbe fordítja, életünk ellentéteinek értelmét veszi. „... tán más világba érsz, s ott e süllyedés — / jeltámadás” — mondja az egyik vers, másutt a lélek és a test cserél szerepet, egy harmadik szerint „nem jog majd engem halál és élet, / mert az ott a mélyek mélye”.

Ami tapasztalásunk lehetőségein túl van, szavaknak hozzáférhetetlen, a misztikus képzet érzékeltetésének lehetséges változatai ezért kimeríthetetlenek. A gyakorlatban mégsem szabad ezzel visszaélni. A túl sokszor körüljárt, magyarázott gondolat erejét veszíti, egy két nagy vers helyett sok kevésbé jelentősbe aprózódván. Varga kötetében is vannak halványabb, mesterkélt, nyelvileg erőtlenebb látomásváltozatok.

Ezzel összefügg, hogy a költő nagy dimenziókban gondolkodik, de néha keveset fog. A kép fölvillantása itt nem elég, s ez terjedelem kérdése is. A látomásos versek leírnak, elbeszélnek egy képzelt történést, ezért a távirati stílusnak bennük nincs helye, terjedelmükkel a lényeget csonkítjuk, a kidolgozást hanyagoljuk el. Mai líránk nagy vizionáriusa, Juhász Ferenc — megírták — ezzel tökéletesen tisztában van, s egyéb példákat is hozhatnánk. ígéretes lehetőségek sikkadnak el ilyenformán Varga kötetében (pl. A teremtés krónikásat. Jellemző, hogy érzi a késztetést, mindig foglalkoztatták a nagyobb kompozíciók. Legtöbb verse „cselekményes”, történést követ, s nem egy közülük lírai eposz magja lehetne. Egyelőre, sajnos, csak Egy képzeletbeli eposz elö- hangját írta meg, és soknak vázlatát. Hangszerszólamokét egy zenekari műből.

Az imitációk nyelvükkel, versformájukkal, képanyagukkal egy-egy költői tradícióra, korszakra utalnak azok jellegzetességeit utánozva. A szemlélet, az ihlető alapelv lényegében ugyanaz, a kulcsszó az egység. Varga az imitációkkal a líra, a nyelv történetét veszi birtokába úgy, hogy egyidejűsíti, szimultán költészetté teszi a magyar és a finnugor folklór, a virágénekek, a reneszánsz és a romantikus poézis hagyományát, ugyanakkor a maga művét, hozzájuk kapcsolván, elhelyezi a történetben. E szempontból a modern szabad- vagy prózavers is egy a formák közül, akárcsak Weöresnél, kinek proteusi életműve nyilvánvalóan ösztönzi Vargát. Rokonítja kettőjüket a játékosság, a zenei érzék, mit Varga éppen e verseiben csillogtat, Jelezvén, hogy kiváló gyermekversköltő is válhatik belőle. Némely darabjában máris az. És rokon Weöressel abban, ami egyiküknek sem szolgál előnyére. Nem tudják eléggé, hogy a látomás, az ideál kevés a nagy költészethez, ha szükséges is. Nemcsak vég-, de kezdőpontja is magasan van az egyes ember életének és halálának gondja fölött. Nem az egyén ügyei-bajai, hanem a személyiség létet és nemlétet érintő Gondja, amin ez a költészet nem akad fönn, elsiklik. Minden kor s különösen századunk emberének nem históriai, netán politikai, hanem lételméleti értelmű tragikuma. Ennek megvallása teszi korunk mesterköltőinek életművét igazán konkréttá, súlyossá, naggyá.

Nem mintha nem fűzné több szál is a jelenhez Varga verseit. A látomások s az imitációk egyik jelentése a szemben állás, a József Attila-i „igazi” képviselete a „valódival” szemben. A tagadásnak hátországa, a menekülésnek és vágynak célpontja az Egység víziója. Mindkét verstípusban — nyelvi és formai elemeik keverednek — érezhető a távolságtartás mozzanata, a legtökéletesebb stílusutánzat is utal önmaga utánzat voltára. Az ősvallásunkat felidéző Kisze-dal például rafinált strófaszerkezetben íródott, s megnyerő bájjal a Nap körül keringő Földet és bolygókat emlegeti. A lényeg mégis az azonosulás igénye, lehetőségének keresése, a távolság ezért nem idegenség, nem — vagy alig — ironikus.

Az iméntiekkel nem mentegetni kívántuk Varga Imrét. Nem szorul rá. Könyve alap-