Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Realista költő a szélben

tudatosítjuk: a Nárutú költője nő, fiatal anya, s ilyenféleképpen az élet féltése és továbbmentése szép és fontos tisztje.

Mikola Anikó verseinek realizmusát lényegében Bábi Tibor is kétségbe vonja, mikor a Hét 1976/36-37-es számában a költőnek Város a szakadékban című verséről a következőket írja: „Régóta tartó, megmerevedett érzelmi állapot tükrözéséről van szó, ennek érdekében absztrahál a szerző a reális világban végbemenő mozgások ábrázolásától!!).” S kijelentését tulajdonképpen az egész Tűz és jüst között című kötetre vonatkoztatja, mert sorokkal lejjebb már Mikola „első kötetének a szimbolizmussal rokon homályos megfogalmazásait” említi. A szimbolistának értelmezett költészetben természetesen semmi sem lehet azonos önmagával, minden valami másra, lehetőleg valami elvontra utal. így lesz a Város a szakadékban című vers városa „érthetetlen és nyomasztó”, „szokatlan és Idegen világ”, amellyel a „faluból kiszakadt költő” „ruralista ihletettsége szembefordul”. Bábi Tibor tehát úgy véli, hogy Mikola Anikó városa afféle „bűnös város”, amelyet a költő a tiszta erkölcsű falu jegyében ítél el. A vers komplex elemzése azonban ennek az értelmezésnek határozottan ellentmond.

Először Is a vers néhány motívuma sehogyan sem egyeztethető össze a ruralisták fényben tobzódó, belülről romló városképével. Mikola Anikó városában az „ablakokból sárga arcok figyelnek”, „kísértet-őrök járnak huhogva”, s ami a legellentmondásosabb: ez a város „a fény elől bujdosik remegve” és „szakadékban” van. Ezek az utalások Mikola városát annyira egyszerivé teszik, hogy azt kell hinnem: a költő a valóságban nem a szimbolista, nagybetűs Várost hagyta el, hanem egy konkrét reális városból távozott.

Másodszor pedig: a ruralista ihletettség talán egyetlen költőnktől sincs olyan távol, mint éppen Mikola Anikótól. Verseiben a falusi életformára, paraszti közösségre egyetlen utalás sincs. A bizonyításra itt most nincs helyünk és időnk, de bízvást elmondhatjuk, hogy Mikola lírai hősét sokkal inkább nevelték a polgári értelmiségi erkölcsök, mint a falu. Ennek a hősnek alapismérve — a Tűz és jüst között s a Fák és hajók a szélben című kötetek tanúsága szerint — a lázadás, mégpedig a „kispolgári erkölcsök és konvenciók” elleni lázadás, ezt írása más helyén Bábi Tibor is helyesen jegyzi meg, de azt már nem látja, hogy Mikola hőse a Város ellen nem a falu jegyében lázad, mert az elemzett verset nem a költő világképének összefüggéseiben ítéli meg.

A Város a szakadékban hőse így lázad: „Most én is elmegyek / Zárt ajtód elé / küszöbödre teszem / ezt a csöndet, / ezt a vázát, benne magányom / kék virágát”. A kérdés csak az, hogy a várost elhagyó költő hová megy? Más szóval: minek a jegyében lázad? S előlegezzük itt a más versekből s majd később kibontandó válaszunkat: az emberi intellektus, az élet (az anyaság) s a mindent megújító természet jegyében. A várostól s a szorongásaitól menekülő költő — akárcsak az Egyszemű éjszaka című antológiában s új kötete egészében — feltehetően itt is a természetben (tehát nem a sehol sem emlegetett faluban) keres menedéket. E verstémája tehát nem hozható összefüggésbe a hagyományos falu-város ellentéttel. Mikola Anikó városát kénytelenek vagyunk konkrét, reális (és realista) városként — esetleg egy vidéki kisvárosként — felfogni, amely kisszerűségeivel, pletykás rosszindulatával kényszerítette először magányba, aztán falain túlra hősünket. A „magányom kék virága”, a „szakadék”, a „gyűlölet kenyere", a „szavaid pohara”, a „sárga arcok” az ablakokban stb. féle motívumok legalábbis ilyen mérgezett levegőjű kisvárosra utalnak. De a menekülő hőst befogadó természet itt már lényegileg különbözik az antológia-beli versek természetétől. Motívumaiban azonos emezzel: ugyanolyan élesen metszett, pontos-realista képekkel (fákkal, sziklákkal, folyókkal, madarakkal) találkozunk itt is, mint amilyenekkel az antológiában találkoztunk, de ez a természet már él, megújul, mozgásban van.

Évekkel ezelőtt, az emlékezetes antológia előszavában írtam Mikola Anikó verseiről: „... Salnt-John Perse »pótvilágot« alkotott magának, hogy kijusson a polgári társadalom és az emberi személyiség szabad és egyetemes fejlődése közötti ellentmondásból. S ennek a »pótvilágnak« fő szereplői: a tenger, a szél, a természet. Ilyen pótvilágnak érzem a Mikola Anikó alkotta tájat is, csakhogy míg Saint-John Perse tengere örök mozgásban van, verseiben a szél örökké fú, addig Mikola Anikó természete a pusztulásé ... a baljós csendé, a rejtőzködésé, a magányé”. — Azóta a „pótvilág” kifejezést írásomból kiragadva már többen idézték, de legtöbbször anélkül, hogy eredeti jelentésének utána néztek volna. A fenti idézetből világosan kitűnik, hogy én Mikola