Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Varga Imre: Földrengés két korszak határán
Varga Imre FÖLDRENGÉS KÉT KORSZAK HATÁRÁN Ez év nyarán bukkantam rá Štefan Korbelynek1 komáromi nagy földindulásról írott költeményére a szlovák barokk lírát bemutató gyűjteményben néhány rövidebb szerelmesvers ízlelgetése, szótározása és fordítása után. Elsősorban a téma — az 1763-as júniusi földrengés — keltette föl érdeklődésemet, majd — a poéma szövegét ízlelgetve — a naturalisztikus leírások, a már-már látomás erejű krónika, aztán a prédikációs hang, vallási meggyőző szándék s a líraiság közt feszülő ellentét. Elhatároztam, a versnek önkéntes népszerűsítőjévé szegődök anyanyelvemen, neki is láttam hamarosan fordításának. A földrengés-poéma a szlovák olvasók előtt sem igen régóta ismert. Először Mišianik antológiája közölte a régebbi szlovák költészet más ismeretlenjeivel együtt — alig másfél évtizede —, s talán most kap helyet először népszerűsítő kiadványban a jól szerkesztett Zlatý fond slovenskej literatúry (a szlovák irodalom aranyalapja) sorozat egyik kötetében. Mielőtt a „szlovák barokk” összetételt alaposabban megvizsgálnám, nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy míg a magyar irodalom Zrínyije, Gyöngyösije minden magyar érettségiző előtt ismert, sőt akadnak mai olvasói Pázmánynak és Koháry Istvánnak is, addig a „szlovák” barokkra csak mostanában kezd fölfigyelni az irodalomtudomány és könyvkiadás. Mindez nem magyarázható csupán a régi szlovák irodalom megmaradt emlékeinek kis számával; nyelvi, történelmi és ideológiai oka is van — erről majd bővebben a maga helyén. Korbely poémájának alig felét fordítottam le: a 40. strófától a 86-ig. Főként tehát a látvány, a líraiság szempontjából értékes részeket; elhagytam viszont a több mint másfélszáz sornyi megnyújtott bevezető biblikus példázatait; s el ugyancsak a közel kétszáz soros prédikátori-papi zárórészt. A magyar református költők, írók és jezsuita ellenlábasaik hányszor versbe, prózába szedték már s ismételgették az extázisig a bűn- hödés eszméjét: az ember függőségét Istentől, egyháztól, külvilágtól. Teli torokkal mind a maga Istenének igazát, mindenhatóságát, egyetlenségét kiáltotta világgá. A nép, akinek engedetlensége miatt a Mindenható pusztulást bocsátott a földre, Szodoma és Gomorra története, a Vízözön-példázat a magyar barokknak is szokásos tárgyai voltak; s ami néhány száz évvel ezelőtt a vallási propaganda szempontjainak megfelelt, ma fárasztó szöveg, olvasása szalmacséplés; minek terheljem hát vele Korbély verses krónikájának így kiszakítva is plasztikus és önálló részletét s a kedves olvasót. E földrengés-vers értékét s helyét a közép-európai költészetben addig nehéz felderíteni, míg a barokk eredetéről, útjáról, szerepéről el nem ismétlem a legfontosabbakat. Noha vállalkozásom nincs kockázat nélkül; nehéz a barokkról általánosan elfogadható véleményt mondani; a barokk lényegét mindegyik nemzet irodalomtudósa másban látja. (S nem csupán az irodalmi barokkét.) S vannak elméletírók, akik e korstílus létét is tagadják, mondván, hogy pusztán a reneszánsz elfajulása, s jobb ízlésű nemzeteknél uralkodása pünkösdi királyság volt, az ízlés alkalmasint mindjárt kiütötte kezéből a jogart. Nézzük meg hát közelebbről ezt a pünkösdi királyt, aki a tetszetős elméletek ellenére is mintegy kétszáz évig uralkodott Európa művészetén, hol teljes hatalommal, hol megosztva mással a trónust. A barokk kialakulásának társadalmi-ideológiai alapja az abszolutisztikus monarchia restaurációja, kifejlesztése, a reformációs eszmék visszaszorítása s a feudalizmus erői-
