Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Korbely, Štefan: Visszatekintő elmélkedés az iszonyatos földrengésről (versrészlet)
Talán csak megéred a szerencse napját, ami nyugvásodra fordul majd tehozzád, hogy szemeid előtt födve legyen mindaz, ami szerencsétlen megesett terajtad. Ö Ínséges város, sárba, porba omló, mint özvegy olyan vagy. Mily siralmas a szó! Mi lettél, Komárom, mi történt tevéled, hiszen még nem is rég szép voltál, épséges. Gyönyörűséges szűz, sohase fertezett, örökzöld koszorú ékített tégedet. Miért vagy, ó miért, most ilyen meggyötört, lealacsonyított, a föld porába dőlt?! Fejedről, ó, lehúllt az ékes korona, boldogtalan leány, megbúsított ara, rádszórta nyilait fentről a Hatalmas, mindeneknél néked a sorsod siralmasb. S hát te nagy Úristen, mért nem könyörülöd, miért hogy e várost ilyen bőszen ütöd? Hiszen jóságos vagy szeretettel teljes, miért tombol dühöd, mi Urunk, kegyelmes? Haragodnak tüzét e nyomorúságos helységre mért ontod? Nincsen-é bárányod, hű keresztény lélek egyetlen sem itten, ki volna világi bűntől szennyezetlen? Ámde nagy haragod mégsem is szünteted, szegény Komáromot korbáccsal bünteted, elég már, ó, elég, magasságos Isten, pusztító haragod váltsd föl kegyelemmel! Eleget verted már, eleget szenvedett, elégszer rettegett, bűnhődött eleget. Könyörülj, Úristen, légy hozzá kegyelmes, haragod edényét rá immár ne öntsed! Magyarország szépe hogy megcsúfíttattál, tested megkínozták, s nagy sebeket kaptál; mind magas tornyaid egyszerre ledőltek, s házaid, falaid szépsége mivé lett. Utcáid kedvesek voltak, kellemesek, búval és bánattal most mindenütt teltek, romok, hulladékok rajtuk most hevernek. Omladékok, kövek s holttestek, holttestek. Ifjaidat nézd, mind félelemmel teltek, szüzeid búskodnak, véneid rettegnek,
