Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - LÁTÓHATÁR - Švejda, Jiří: Autóstop (novella)
— Úgy beszél, mint egy idióta! Nem tiltakozott. Az adott pillanatban nem tehette. Körülnézett. Az erdő fölött párafátyol. Milyen gyönyörű a világ, gondolta. Egy órával ezelőtt még mennyire örült a kislányainak! Délután már láthatta is volna őket. Ami néhány perce még reális ténynek számított, most egyre távolodott tőle, mind fájdalmasabb lehetetlenségnek mutatkozott. Meddig nem látom majd őket — hasított bele a tudatába. Egy évig? Kettőig? Esetleg ötig?... Ha legalább egy órával visszafordíthatná az idő kerekét! Ha legalább egy negyed órát visszatérhetne az időben! Kiért az erdőből. Hirtelen úgy rémlett neki, hogy a lány nem lélegzik. Szabad kezével görcsösen megtapogatta a lány mellét! — Mit csinál?! — förmedt rá a lány. — Semmit, bocsásson meg, tudomást se vegyen róla — mentegetőzött zavartan, s keserű mosoly jelent meg az arcán. Mindennek vége, futott át rajta. Hlaváč biztosan nagyon meglepődik majd. Ezzel nem számolt. Senki sem számolt vele. Már haza sem mehetek... Hogyan fordulhatott minden így hirtelen a fonákjára? Ki ennek az oka? 0, csakis ő. Ha nem létezne... Ha eltűnne, akár itt, e hatalmas rét közepén... De amott hátul ott áll a kocsim és bűnjelként itt maradnának az összetört fényszóró üvegcserepei, a lepattogott festék, a keréknyomok és még sok-sok egyéb nyom... Egy napon eljönnének a munkahelyemre. Lehet, hogy otthonról vinnének el. Borzasztó lenne, ha félnem kellene minden fékcsikorgástól... — Nem kellett volna felvennem magát. — Hallgasson, kérem ... — Fel kellett volna magát pofoznom és kidobni a kocsiból. A lány nem válaszolt. Már közeledtek az országúthoz. A szabadság utolsó pillanatai, gondolta Karéi és körültekintett. Az eső mindent tisztára mosott. A fák, az úttest, a fű és a levegő is csodálatosan tiszta volt. Szabadságom utolsó pillanatai. Azután jön a kú hallgatás, a bíróság — és a börtön. Hosszú évek valamilyen nyirkos lyukban. És azután? Ezt senki sem bocsátja meg nekem. Furcsamód úgy tetszett neki, hogy a lány egyszerre túlságosan nehéz lett. Megfogta a kezét. Vad érverést érzett. Saját érverését. Mi lesz, ha meghal, markolta szíven a rettenet. Én is megölném magam? Lenne bátorságom tovább élni? A lány felnyögött. Karéi végső erejét összeszedve meggyorsította lépteit. Megjelent előtte az országút sávja. Az úton gépkocsik suhantak. Mi lesz, ha majd megállítok egyet közülük, futott át az agyán. Rögtön megállnak a többi kocsik is. Az emberek kiváncsiak, kérdezősködni fognak. Nekem esnek, ha megtudják az igazat? Szidni fognak és pocskondiázni? Elfognak és nyomban átadnak a rendőrségnek? Amikor kiért az úthoz, megállt a szakadék szélén. Nem tudott lélegzetet venni. A lány nem mozgott. Letekintett a mélybe. A mélység jobban vonzotta, mint gondolta. Jobb lesz, ha magam végzek magammal, villant át az agyán. Pontot tegyek e különös história végére? Érezte, hogy szédül a feje. Megtántorodott. A lány hirtelen megmozdult a hátán. — Mit hülyéskedik? — rikácsolta. Egy menyét fürgeségével leszökkent a földre és futásnak eredt. Egy szempillantás alatt kint volt az országútnál. Az árokparton letérdepelt, a táskájából zsebkendőt és tükröt vett elő, és gyors mozdulatokkal rendbehozta magát. Karéi ámulva figyelte, mit csinál. Kicsinosítva magát az úttestre lépett és felemelte a kezét. Mindjárt az első autó megállt mellette. A lány kérdezett valamit a kocsi vezetőjétől, majd kinyílt az ajtó. A kocsi ismét elindult és magával vitte a lányt. Karéi Frydrych földbe gyökerezett lábbal nézett a távolodó autó után. Égett a szeme, és egész testében fájdalom lüktetett. Abban a pillanatban semmit sem értett, és nem is igyekezett semmit sem megérteni. Az jutott eszébe, hogy hasonló érzése már volt egyszer az életben. Igen-igen régen kellett, hogy legyen, sokkal régebben, mintsem azt fel tudná fogni ésszel, vagy vissza tudna rá emlékezni. Képtelenségnek tetszett számára, amit átélt. Egyetlen szó sem jutott eszébe, amivel kifejezhette volna, mit érez. Kövesdi János fordítása
