Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Asiagói harangok (elbeszélés)

/

— Hallod?

— Mit?

— Odafönt galambok fészkelnek.

— Hol?

— Hát ott, ahonnan a világosság jön.

— S mi az ott, ami világit?

— Az ég... egy nyílás, amelyen bejut a fény. Lehet, hogy nem vagyunk messze a tetőtől.

— Vagy a mennynek kapujától. Nini, angyalok vannak felettünk!

— Azok nem angyalok, te fajankó! Nem látod, hogy mellük is van?

A paraszt majd kitekerte a borostás nyakát.

— Bizonyisten, hogy van, észre se vettem... Formás didikék, szó ami szó.

— A fenekük meg szép gömbölyű.

— Istenemre!

— Jók volnának, mi?

— Otthon ...

— Az ágyban.

A mezítelen kísértetek fejük fölött keringtek. Szemük megfájdult a boltozat alatt elömlő fénytől.

Az aljegyző feje alatt összekulcsolt kézzel emlékezett.

— Alig egy évvel ezelőtt még ott ültem nála, a kertben, a fehér abrosz fölött. A cselédlány szolgált föl, csendben, akár a tündér forgolódott körülöttünk, s mi ketten a fonott karosszékekben ülve iddogáltuk a szentlőrincit... A longovák közül előbukkant a hold — szebbet egyetlen festő sem festhet — s ő egy csodaszép pipaccsal legyezgette magát. Közben két nagy szemével úgy nézett rám, hogy majd elakadt a lélegzetem... Az egyik karommal átöleltem, a másikkal hadonászva a Petőfi vers szavait kísértem: „Ne válasszunk magunknak csillagot?”

A foghíjas paraszt elvigyorodott:

— Te is jómadár voltál, jegyzőkém, annyi szent!

Az aljegyző gúnyosan mosolygott.

— Méghogy jómadár? Költői kan voltam, pantallós kan, de furfangban ő sem maradt el mögöttem. Amikor megúntuk a holdat bámulni, behúzódtunk a magtárba, és ott gyalultunk — már bocsánat a kifejezésért — a lisztes zsákokon.

Megnyalta száraz ajkát, és elérzékenyült.

— Óh, a csipkéje, mint a zúzmara, a teste mint az alabástrom!

Meg akart fordulni, de már az első mozdulatnál felnyögött:

— Nofene, újból hasogat a bestia. Valahol a lapockám alatt bujkálhat.

— Ha jól érzem, én meg újra belázasodtam.

— Nem is csoda, ebben a kriptában. Csupa kő és hideg, akár a kutyaól.

— Nem ártana még egy takaró.

— Bizony elkéne, lehűlt a levegő. A hegyekben hamarosan havazni fog.

Kezefejét végighúzta a borostás állán.

— Rossz lesz feküdni a hideg földben.

Az aljegyző már nem torkolta le, csak összehúzódott és másra fordította a szót:

— Legalább a borotvámat ne vesztettem volna el.

— Itt biztosan megborotválnak.

— Persze, majd be is púdereznek, de mészporral.

— A doktor említette, hogy küldi a borbélyt.

Az aljegyző megrándult, mint akibe belenyilallott, majd megmerevedett.

— A doktor?! Az a kövér disznó?! Legszívesebben sorra elvágná a torkunkat, hogy nyugta legyen tőlünk.

A paraszt ágyavégénél a néma ingatta piszkos kötszerekbe bugyolált fejét.

Az aljegyző megszólította:

— Na, mi van, maharadzsa, mi bánt?

A néma nem ügyelt rá, érthetetlenül dünnyögött, motyogott valamit, azután visszasüllyedt a révedező bolondok mozdulatlan állapotába.

A paraszt részvéttel pillantott rá:

— Néki sejtelme sincs a világ kínjairól.