Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - Mács József: A vesztes II. (kisregény)

— Annyira sürgős, hogy a lovát is kölcsönözte? — csóválta meg a fejét, de erre már nem szóltam semmit. Elhallgattam az igazat.

Lépésben haladtam vissza. Fegyelmezetten az apám oldalán. A kutyák megugattak, az emberek megbámultak. Csodálták a vakmerőségemet. Hogy gimnazista létemre nem félek a lótól. Valóban nem félek. Egyszer egy szomszéd falusi ember elszaladt lovát is megállítottam. Éppen fürdésből érkeztem a kocsma elé. Volt merszem belekapaszkodni a megvadult lő kantárjába. A borocskát ivogató tisztek egy pengővel jutalmazták a bátorságom.

Mire visszaértünk, a kapitány már nagyon mérgesen járta körbe a konyhánkat. A csizmatalp keservesen nyikorgott alatta. A meleg, pufajkás tiszti egyenruhájában még meg is izzadt a homloka. A szeme is úgy rángatózott, mintha haragudott volna valamiért. Apámon nyoma sem látszott az izgalomnak. Nyugodt volt. Mutatta a szalagot a karján, bizonyította, hogy ő a kinevezett sztaroszta, és azután hellyel kínálta a kapitányt. Várakozóan nézett a vendégére.

Anyám a sparhertnek dőlve figyelte, mi lesz, én meg a díványra húzódtam a kíváncsiságommal. A kapitány nem foglalt helyet. Idegesen körbejárta a konyhánkat, majd szokatlanul erélyes hangon követelte apámtól, sorolja fel azoknak a nevét, akik leventék, nyilasok, vagy katonák voltak Horthy hadseregében. Anyám azonnal rosszul lett. Ájulás környékezte. Apám azonban nem mutatott félelmet. Határozottan megrázta a fejét.

— Nincsenek ilyenek a faluban!

Az ideges kapitány ekkor már nem tudott uralkodni magán. Előrántotta a pisztolyát, ráfogta apámra, és fenyegetőzött. Meghúzta a ravaszt, ha nem mond igazat, és magára vessen, ha elhallgatja azoknak a nevét, akik leventék, nyilasok, vagy katonák voltak Horthy hadseregében.

— Nincsenek ilyenek nálunk! — imételte meg újra határozottan és a szeme sem rebbent. Nem szállt inába a bátorsága.

— No jó, de ha vannak, akkor kaput, véged — kiabálta tört magyarsággal a kapitány, és elviharzott a lován.

Anyám még rosszabbul lett. A végén el is ájult. Csak nehezen tért magához. Amikor apám sósborszesszel kezdte dörzsölni a szíve tájékát. Felnyitotta a szemét, félénken körülnézett, mert nem tudta, hogy hol van. Ez volt a legkisebb baj. Most már látom. Mert a falunkból nem került fogságba senki.

Igaz, a leventék és a szökött katonák az erdőt bújták, a nyilasoknak meg hírmagjuk sem volt a falunkban. Szombatból járt ki vadászni ritkán, vasárnap délután egy alacsony, bajszos, lábszárvédőt viselő úr, valamiféle fűszerkereskedő. Ö húzatta el néha a cigányokkal, hogy éljen a Szálasi meg a Hitler...

Az apám határozottságának és bátorságának köszönhető, hogy jól végződött minden. Ha megijed, berezel, talán még a teljesen ártatlan emberek is ráfizettek volna. Már bántam, hogy korábbi öndicséretéhez nem pászítottam mindjárt az enyémet. De az igazsághoz tartozik, hogy Billeg után Tűzhegy következik.

— Kije magának az a tűzhegyi ember? — kérdeztem meg, amit már legalább százszor hallottam.

— Jó emberem. Velem építtette a házát. Hányszor ismételjem még? — vált ingerültté az amúgy is goromba hangja.

— Messzebb nem talált munkát? — húztam el a számat, és gyorsan felzárkóztam mögé, mert autóbusz porzott el mellettünk.

— A kőműves nem válogathat a munkahelyekben. Oda megy, ahova hívják. Ahol munkát kap.

— A távolság nem számit?

— Nem számíthat. Tűzhegyről például csak hétvégeken jártam haza — mondta, és először nézett fel hosszabban, kereste a szeme a falut.

— Tűzhegyet kihagyhatta volna. Minek közösködött a szlovákokkal? — vetettem rosszallóan a szemére.

— Minek, minek? Mert munkát adtak. Néha jobb szívvel, mint a magyarok — emelte meg a hangját.