Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - Dávid Teréz: Sírig tartó szerelem (elbeszélés)
— És miért hagyta ott? — Mert az ember gyakran összetéveszti a hálaérzetet a szerelemmel. — Erre mikor ébredt rá? — Mikor a Kamilla levelét megkaptam. — No és? Mi változott így? — Mintha új naprendszerbe kerültem volna. Meg kell tanulnom újra láthi, nézni. Élni... — Kamilla nagyon szereti magát.. . — Nem engem, azt a fiatalembert, aki voltam valaha. — Gábor hallgatott kis ideig. — Kár, hogy kiestek életünkből a legszebb évek — folytatta aztán, —, a közös küzdelmek kora. Mindkettőnknek külön világa van, és a másiknak abban alig van szerepe. Mintha megkezdtem volna egy regényt és más írta volna hozzá a folytatást, most visszakapnám, hogy fejezzem be. Nem tudom, hogyan sikerül majd. Ez a regény már nem az én regényem, hőse nem az én hősöm, világa nem az én világom, gondolatai nem az én gondolataim, nem tudom, mi lesz belőle. — Akkor hát? — Gábor erre már nem válaszolt, fejébe nyomta a kalapját, hőna alá kapta irattáskáját és elsietett. — Majd csak lesz valami. Valahogy megoldódik! — szólt még az ajtóból visszafordulva. A helyzet nem tisztázódott, ellenkezőleg, még jobban összekuszálódtak az események szálai. Egyszer Kamilla hívott telefonon. — Ugorj gyorsan föl hozzánk, azt hiszem nagy ostobaságot követtem el. Rossz sejtelmeim támadtak. Kamilla soha nem csinált ostobaságot, vagy ha igen, még soha nem vallotta be. Komoly esetnek kellett történnie, ha velem akarja megosztani. Rohantam! Csak nem Péter hálójába került! A fiú ravasz, nagyon ravasz, de úgy olvas Kamilla szeméből, akár mások a könyvekből. Hogyan is mondta egyszer?' A barátnője tíz évig elfojtotta önmagában az embert, az asszonyt és egy olyan figurát imádott, aki a valóságban talán soha nem is létezett. Erre a rögeszmére ráment fele ifjúsága. Meddig várhat még? — Igaza lehet. Meddig várhat még Kamilla, és meddig remélhet Péter? Alig léptem a szobába, barátnőm cigarettával kínált, ami egyébként nem volt szokása, s rágyújtott ő maga is. Te dohányzol? — álmélkodtam. Legyintett. — Én már mindent csinálok, amit azelőtt nem csináltam, és semmit se csinálok, amit valaha csináltam. Én már nem vagyok — én! Végignéztem rajta, összehasonlítottam az apáca- egyszerűségű, pedáns énjét, a Gábor várakozásában kivirult nővel, és igazat kellett néki adnom. Ő, már valóban nem volt ő! Az arca ápolatlan, haja választékában ezüstszálakkal keveredett barna csík ordított festék után, körmeiről lepattogzott a lakk, csípője mintha kiszélesedett volna, és kétes tisztaságán pongyolájából áporodott pipaszag áradt. Ezekből a tünetekből következtettem ostobasága méreteire, aminek külső jelei ilyen kirívóan mutatkoznak. Konyakos üveget vett elő két pohárkával, teletöltötte- őket, egyiknek a tartalmát rögtön fel is hörpintette. Ámulatom elképedéssé fokozódott: — Mióta iszol te úgy, mint egy kefekötő? — Mostantól. Ettől a perctől kezdve — és elfintorodott, mivel a zúgivásban még nem lelte örömét. — Csakazértis! — És ha vissza nem tartom, az első pohár után küldi rögtön a második tartalmát is. — Ennyire azért nem kellene sietned — jegyeztem meg —, a delirium trémenszt utoléred valamivel lassúbb tempóban is. Vagy azért hívtál, hogy tanúja legyek, amikor elindulsz a lejtőn? — Nem azért hívtalak, egyáltalán nem tudom, miért hívtalak, és hová indulok,, hová érkezem... El vagyok keseredve ... Ennyi az egész! — Nem nyilatkoznál bővebben? — Borzasztó dolog történt. Gábor levelet kapott, és én kinyitottam. — Hiba volt, de nem hajmeresztő! — Ö, te nem ismered őt. jelzem, nem az első levél, amit küldenek neki. Eddig ellent tudtam állni a kísértésnek, hallgattam. Bántott ugyan, hogy nincs hozzám bizalma .. . most aztán elfogyott a türelmem, beledöftem a fájó daganatba ...
