Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - Dávid Teréz: Sírig tartó szerelem (elbeszélés)
tésben vesztes, csak” — ő. Péter végül előszedte fényképeit. Egy lengyelországi képet árokpartról, ahol megpihent a nácik elől menekülő csoport, amelyhez ő is tartozott. Aztán egy litván patak partjáról, ahol lábat mostak, majd svéd jótékonysági házról, ott meg enni kaptak. Az utolsó felvétel valamelyik határon készült, mielőtt odaajándékozta volna a Kodakot annak a parasztnak, aki átvezette őket azon a bizonyos határon. A képek után újságkivágások következtek, némelyik képpel. A végzetes újságkivágás egy kétnyelvű (angol-kínai) képeslapból. A kép alatt szöveg: „Emigráns temetés Sanghajban”. Mikor a kép Kamillához került, ő elsápadt, kezei remegni kezdtek, hangja fátyolossá vált, alig maradt ereje megkérdezni: — Ez itt kicsoda? Maga mellett, a bal oldalon? — Hja! — válaszolta Péter, s válasza már nem is lehetett volna közönyösebb. Aztán mondott egy nevet. Még azt is hozzáfűzte: — Egyébként idevalósi! Talán ismeri? Hogy ismeri-e. A kérdés igazán fölösleges volt; s rá a felelet pedig: Kamilla elájult. Odarohantunk, legyezni, locsolni, élesztgetni próbáltuk hidegvízzel, konyakkal itattuk, Lotti kikapta ernyedő kezéből a képet, s majdnem elalélt ő is. Neki azért még volt ereje közölni velünk: — De hiszen ez Gábor, becsületemre, a megboldogult... feltámadt poraiból! A következőkben kiderült, ami egyébként is sejthető volt, a feltámadás nem olyan egyszerű, mint azt némelyek elképzelik. De Márton mindent elintézett. Lótott, futott, követségeken, minisztériumokban kilincselt, folyamodványokat, életrajzokat írt, kérdőíveket töltött ki, okmánybélyegeket ragasztott... Ha Kamilla még nem avatta volna szentté, ezután bizonnyal megteszi. Ám ő sem fecsérelte az idejét. Varrónőkhöz, masszőrökhöz futott, színes ruhákat készíttett magának, órákat üldögélt a fodrásznál, kozmetikusnál (amire egyébként semmi szüksége nem volt), haját rövidre vágatta, hamvas-szőkére hennáztatta, hullámosra daueroltatta, a temetőt pedig elhanyagolta, csak a templomokat látogatta sűrűbben. Csinosította magát; a szeme körüli szarkalábakat folyékony púder alá rejtette, körmeit kezén, lábán karminpirosra festette, bánatos tekintetébe kis atropin segítségével első ifjúsága fényét varázsolta, szemünk láttára dobott le magáról tíz esztendőt. Majdnem olyan fiatal volt, mint a zongorája felett függő nagyított fotográfián. Ezen a képen mirtuszkoszorús fejét Gábor vállára hajtja és belekacag a fényképezőgép lencséjébe. Gábor is nevet, mindketten jóízűen, ifjan. A levelezőlap nagyságú fotográfiát, melyet „feltámadása” után küldött a volt férj, Kamilla a nagy kép rámájának sarkába tűzte. Ezen a képen már nem nevetett Gábor, dús haja megritkult és simára kefélve tapadt koponyájához, vonásai fáradtak voltak, a homloka gondterhelt... de így is érdekesen hatott. Határozottan érdekes férfit kap vissza Kamilla, állapítottuk meg, miközben vele izgultunk, mert ezekben a napokban saját boldogtalanságunknál is jobban érdekelt minket a barátnőnk visszanyert boldogsága. Kamilla órákat töltött a nagyított fotográfia alatt. — Az ég tartogatott számomra még egy kis örömöt... — Az isten nem engedte, hogy a nagy fájdalommal fejezzem be az életemet. — Miközben ezt mondogatta, tekintete a nagy képről a kis képre, a kis képről megint a nagy képre siklott, könnycseppek harmatoztak festett szempilláin. Nem lehetett megilletődés nélkül ránézni. Csak Lottit nem hatotta meg. — És mi lesz Mártonkával? —■ kérdezte egyszer tapintatlanul. Kamilla hangja váratlanul józanná és tárgyilagossá vált. — Hja, Márton? Márton egy szent! Szaladgált, jött, ment, elintézett mindent. Márton egy angyal! — Így is lehet mondani... És hol fogtok lakni? Úgy értem, Gáborral? Kamilla tágranyitotta szemét: — Nem értem. Hát hol laknánk? Itt! — Itt? Mártonnal? — Márton elköltözik. Csak nem élhetek két férfival egy lakásban? — Elköltözik? A saját házából? — No ... amíg nem találunk valamit... Miért? Ti hogyan képzelitek? Hogy kidob engem az utcára? Ellenkezőleg, apanázst is ad ... így egyeztünk meg ... legalább egyelőre... Gábornak nincs olyan vagyona, mint a mi Péterünknek. (Péternek ugyanis üzleti érdekeltségei voltak Svédországban.) — És te elfogadod?
