Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Fónod Zoltán: Történelmi jelenidőink

összefüggnek az osztály- és társadalmi harc más eseményeivel, sőt az általános emberi haladás folyamataival is.

Ilyen történelmi szemlélet alapján lehet a csehszlovákiai magyar kommunisták hozzájárulása a hazai munkásmozgalomhoz — a párt megalapításától az V. kongresszusig, a köztársaság védelmére szervezett akcióktól az ellenállásig, majd a felszabadulás évei országépítő munkájától az 1968/69 válságos hónapjaiban tanúsított helytálláson át egészen napjainkig — igazán tartós értéke a forradalmi mozgalomnak. A CSKP fél évszázados harcának eredményeit összegezve állapíthatta meg Gustáv Husák, a párt főtitkára a CSKP XIV. kongresszusán: „Csehszlovákia Kommunista Pártja több nemzetiségű államunkban mint a munkásosztály egységes internacionalista pártja és a nemzetközi kommunista mozgalom elválaszthatatlan része alakult meg“.

Életünk jelentős, történelmi eseményei között tartjuk számon 1948 februárját is. Bár mi gyakran csak a jogfosztottságot megszűntető, jégtörő februárt látjuk benne, jelentősége azonban jóval több ennél. 1948 februárja a történelmi „ki kit győz le“ kérdésre adott végleges és visszavonhatatlan választ. A nemzeti-demokratikus forradalom évei — és a koalíciós pártokkal való kötélhúzások után — a politikai hatalom kérdése dőlt itt el. A harc végső kimenetelét kétségtelenül és alapvetően befolyásolta az a tény, hogy hazánkat a Vörös: Hadsereg szabadította fel, a hatalom megszerzése kérdésében azonban a munkásosztálynak kellett kimondania az utolsó szót.

A „fordulat éve“ (nemcsak nálunk, hanem a szomszédos szocialista országokban is) így válik a második világháború után a szocialista világrendszer szerveződésének nyitófejezetévé is. 1948 vértelen forradalma a gyakorlatban bizonyította be a szocialista forradalom, a marx-lenini elmélet helyességét,, nemzetközi érvényét. A népi demokratikus forradalmak a mindennapi harc tapasztalataival támasztották alá azt a lenini igazságot, hogy „a proletariátus nem viheti véghez a szocialista forradalmat, ha nem készül fel rá a demokráciáért folytatott harccal“. Ebből a tételből munkásosztályunk is kitűnőre vizsgázott.

A megváltozott hazai és nemzetközi körülményeket figyelembe vevő, a lenini „nem állunk meg félúton“ felismerést tudatosító magatartás természetes következménye volt aztán a sürgető társadalmi kérdések — köztük a csehszlovákiai magyarság háború utáni jogfosztottságát a jogegyenlőség alapján történő — megoldása, napirendre tűzése. Végérvényesen eltűntek ugyanis azok az akadályok, amelyek 1945 után (amikor a politikai hatalom gyakorlásában a cseh és szlovák burzsoázia is részt vett) útjában álltak a köztársaság nemzetei és nemzetiségei közötti egyenrangú kapcsolatok érvényesítésének. A forradalmi fejlődés eredményeképpen, a népi demokratikus rendszer megerősödésével lehetővé vált aztán a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosság- csere leállítása, s a két ország között a kölcsönös kapcsolatok internacionalista módon történő rendezése.

Ezért írhatta később Sas Andor 1948 februárjáról, hogy „jeget tört, mégpedig keményet, valóságos jégpáncélt, szétzúzta a kapitalizmus kérlelhetetlen rideg- ségű jégtakaróját... A gyümölcs, mely végre ölünkbe hullott, a munka becsületén alapuló tiszta népi demokrácia uralma és a szocializmusnak akadálytalanná vált építése az igazi nemzet, a dolgozók összessége javára.“

A CSKP IX. kongresszusa ezt követően vállalhatta magára a felelősséget az ország további sorsáért és a társadalom életéért. S bár később nem sikerült elkerülnünk a buktatókat, a tragikus történelmi mementókat sem — hívjuk ezt törvénysértésnek, vagy személyi kultusznak —, a kongresszus következtetései a jövőt mutatták, azt formálták: a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet stratégiáját és taktikáját, s közte a mezőgazdaság szocialista