Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - FIGYELŐ - (tóth l., gágyor, mészáros l.): Tollhegyen

gát, csupán „azokat a röhögséges olaszokat” nézhette értetlenül. (Istenem, De Sica közelmúltban vetített régebbi filmjeiben — húsz év távlatából is — mennyivel többet tud mondani „itteni és mostani” önmagunknak!)

Jó lesz talán jobban vigyázni az „ara- bussággal” — publicisztikában, idegen nyelvhasználatban és színházban egyaránt.

(gágyor)

A katasztrófa-filmek előrejelző mozzanatai

Az elmúlt évtizedben valóságos áradatként zúdultak ránk az úgynevezett katasztrófa filmek. Szerencsétlenségek, vérszomjas állatok, űrszörnyek, természeti csapások, pusztító fegyverek, ökológiai katasztrófák stb. fenyegetik bennük az emberek kisebb-nagyobb csoportjait, illetve az egész emberiséget. Csupán a téma divatjáról lenne szó? Ám ha divat is egy tematika, vajon miért lett azzá?

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen nagyméretű fellendülésben jól kell működnie a kí- nálat-kereslet mechanizmusának. Az első katasztrófa-filmek kasszasikerei újabbnál újabb befektetésekre ösztönözték a filmgyártó cégeket. Elkészültek a legsikeresebb filmek folytatásai, utánzatai, sőt manapság már paródiák is készülnek róluk (például az Űriásbusz), ami már a telítettség bizonyos fokát jelzi.

A katasztrófa-filmek egyfajta társadalomlélektani szükségleteket elégítenek ki. A fogyasztók érdeklődését két — egymással dialektikus egységet alkotó — ellentétes érzelmi-értelmi tendencia határozza meg. A katasztrófa sohasem egyéni ügy, hanem közösségek gondja, így a néző mindig bizonyos modellhelyzetet lát a filmben, amely az ő számára is felveti a magatartás-választás lehetőségét. Ugyanekkor a film nem valóság maga, csak annak „égi mása”, így a nézőnek mégcsak elméletileg sem kell választania, kényelmesen ülhet tovább a zsöllyében. Vagyis

egyrészt izgat bennünket, hogy mi minden megtörténhet, másrészt megnyugszunk, hogy mindez csak film, csak játék.

Aszerint, hogy egy film cselekménye mennyiben ábrázol megtörtént eseményeket, illetve kigondolt történetet, a katasztrófa-filmeket két csoportba — retrospektív (visszapillantó) és prospektív (előrejelző) filmekre — oszthatjuk. Visszapillantó, egy megtörtént eseményt rekonstruáló film például A Titanic pusztulása, előrejelző, az elképzelt jövőt felvillantó pedig mondjuk Az Andremeda-törzs. Nézetünk szerint a katasztrófa-filmek iránti érdeklődés megnövekedésének egyik oka éppen ilyen filmek előrejelző mozzanatai, elemei iránti vonzalomban rejlik. A „mi minden megtörténhet” helyett ugyanis egyre inkább úgy tesszük fel a kérdést, hogy „mi lesz holnap”. A katasztrófa-filmek őrült ötletei is egyre elgondolkodta- tóbbá válnak, hisz a valóság a szinte szemünk láttára éri utói a fantáziát.

A film és a valóság dialektikája aztán gyakran döbbenetes eseményeket produkál. A tömegtájékoztató eszközök nemrég számoltak be egy különleges bűnügyi esetről, mely az Egyesült Államokban történt. Saint Luis városában letartóztattak két embert, akik el akartak lopni egy atomhajtású tengeralattjárót. A „rejtőien" humoros terv mögött azonban gyilkos szándék húzódott meg, mert a rablók elhatározták, hogy megölik a tengeralattjáró személyzetét és atomrakétával elpusztítanak néhány várost a keleti partvidéken. Az esemény kétszeresen is kötődik a filmhez. Először is elképzelhető, hogy azóta már készül a történetről szóló film forgatókönyve. Másrészt a sztori nem új a filmművészetben, éppen az Egyesült Államokban készült egy film Frank Sinatrával, melyben a vállalkozó szellemű kalandorok kiemelnek és megjavítanak egy elsüllyedt német tengeralattjárót, hogy ennek segítségével kiraboljanak egy, gazdag utasokat és némi aranyat szállító luxus óceánjárót. S a Saint Luis-i esemény végül pedig sokszorosan kötődik a valósághoz is, hisz az atompusztítás nemcsak néhány terrorista részéről fenyeget bennünket.

Van itt végül még egy elgondolkodtató összefüggés. A katasztrófa-filmek első hulláma a harmincas években emelkedett fel. Ezek előrejelző mozzanatait illetően gondoljunk csak Fritz Lang filmjeire (Dr. Mabuse végrendelete, Metropolis). Ezért