Irodalmi Szemle, 1979
1979/1 - FIGYELŐ - (tóth l., gágyor, mészáros l.): Tollhegyen
dokumentumműsort hirdetett Húszéves a Körszínház címmel, délutánra egy hetven perces riportfilmet az éppen megnyílt ú] győri színházról. Már a címe is sokat sejtetett: Vásári komédiától az új színházig. Este pedig színházi közvetítésként Eduardo de Filippo bulvárdarabját, a Szombat, vasárnap, hétjőt kínálta a tévé a József Attila Színház előadásában. Azzal a boldog tudattal ültem le hát a készülék elé, hogy így egyetlen nap több színházi műsort nézhetek, mint máskor két hét alatt. Dokumentum! Kevesebbet tévedett volna a szerkesztőség, ha a délelőtti adást nem dokumentumként, hanem interjúként jelzi. A műsorban ugyanis Dr. Váradi György kérdéseket tett fel Kazimír Károlynak, a Körszínház megteremtőjének, vezetőjének és rendezőjének, aki ezekre a kérdésekre válaszolt, s a válaszait (színházról lévén szó) fényképek, újságcikkek, jelentéktelen filmrészletek felvillantásával illusztrálta. Ez azonban még nem dokumentálás. Aki a Körszínházat eddig nem ismerte, ezután sem tud róla többet. De tévéinterjúnak is csak látszólag felelt meg ez a műsor. A kérdések nem voltak kérdések, a feleletek se voltak feleletek. Hosz- szú (ötven perces) monológ — két narrátor előadásában. Problémák nélkül, feszültség nélkül. Az interjúkészítő csak azt kérdezte, ami az interjúalanynak jólesett, és megfordítva: a válaszok is, mintha csak a kérdést folytatták volna. Kölcsönös, lágy mosolycsokrok között ötven percig dorombolt a szó, miközben a képernyőnek az innenső oldalán szomjas maradt az értelem. Szeretem a színházhoz kapcsolódó újságírói műfajokat. Legyen az hír, jegyzet, kritika, tanulmány vagy TV-riport, igyekszem odafigyelni, gyűjteni mások tapasztalatait kicsi, gondolataimat mozgató saját „színházam” részére. Viszont aligha válik hasznára, ha a riport, hír, jegyzet, tanulmány, kritika stb. rossz. Nem, mert akkor ködösít, megtéveszt, becsap. A rossz újságírói „műben” nincs vélemény, mégkevésbé van probléma. Dicséretet és bírálatot véletlenszerűen osztogat, kerüli a konfrontációt. Szerepe így olyan, mintha valaki mozgó világunk nagy pillanatait jelentéktelen családi fényképekkel vagy ostoba vurstli-fotókkal akarná érzékeltetni. TV-riport! A győri színháztörténet ismertetéséhez a szerkesztők olyan riportformát választottak, amely az autentikusság szándékával visszanyúl a múltba és megszemélyesíti az akkori játékszíni viszonyok, színházi harcok hőseit. Az ötlet jó, mert színházi eszközök alkalmazására ad lehetőséget. Dicsérendő az is, hogy a műsor ragaszkodott a múlt németnyelvűséghez is, mert azok az idők is építői voltak Győr (akkor RAAB) színházi hagyományainak. Csakhogy azok a kosztümös figurák, akik a kamerák előtt németül beszéltek, vagy csak nagyon rosszul tudtak ezen a nyelven, vagy pedig egyáltalán nem. Erről nem pusztán az elviselhetetlen akcentus, hanem a mondott szöveg és az arckifejezések „akcentusa” is árulkodott. Az beszélt ebben a műsorban arabusul, pontosabban Raab-usul, aki nem tudott. Az új színház, a palota, amit a győriek alaposan kibőjtöltek, viszont nagyon szép, túlontúl is az. A már régen színházi város, Győr valóban nagyon hosszú vajúdás után kapott „igazi” színház épületet, méghozzá olyat, aminek sokáig csodájára fognak járni a színházi szakemberek, építészek és laikusok. Más kérdés persze, hogy a meglehetősen gyér színházi hálózatú Magyarországon hatvan éve ez az első új színház- épület. Egy kis jóindulattal még ide számíthatjuk a tavaly felújított Várszínházát is. Mindkettő építészeti tündöklés, egyik helyen carrarai márvány, a másikon mázsás kristálycsillárok. Félő azonban, hogy a magyar színházkultúra lemaradását a világszínvonaltól nem ezek a paloták fogják csökkenteni. A Várszínház és az új győri színház láttán azon Is el kell gondolkodnunk, hogy milyen tartalmakat fog meghatározni e paloták neoarisztokra- tizmusa. S még csak nem is az értékek ilyen felhalmozása zavar, hanem a helyszíne: a mindig provizórikus anyagokból világokat teremtő színházat féltem én az elegancia súlyos horgonyaitól. Az esti előadást azért nem említem, mert elszomorít, mert húsz év hasonló produkcióival „pendül egy húron”. így hát „méltó” betetőzése volt a szóban forgó vasárnap színházi tévéadásainak. Az „arabus- sággal” itt nemcsak amiatt volt baj, mert a meglehetően felületes olaszos harsány- sággal és dinamizmussal ebben az előadásban éppen az emberi tartalom veszett el. Hanem azért is, mert az „itt és most” a képernyő előtt (vagy a nézőtéren) ülő közönség nem „itteni és mostani” önma